Huszonöt éve halt meg Antall József, a rendszerváltozás után megválasztott első miniszterelnök. Halálos kórját, a nyirokrákot nem sokkal a Magyar Demokrata Fórum 1990-es választási győzelme után diagnosztizálták. Antall pontosan tudta, hogy a betegsége nem pusztán magánügy. Bár nem hozták nyilvánosságra, de mindvégig gondolkodott utódlásáról, tudni akarta, milyen kilátásai vannak betegségének, hogy még idejében felelős döntést hozhasson az ország érdekében.

Fotó: MTI, archív, szerk.

Fotó: MTI, archív, szerk.

Kónya Imre visszaemlékezésében szót ejt arról, hogy gyógykezelését egy hattagú orvoscsoport végezte. Ennek a ténynek akkor nőtt meg a jelentősége, amikor átmeneti tünetmentesség után, 1991 novemberének végén kiújult a betegsége. Orvosai a kemoterápiás kezelés azonnali elindítását javasolták, Antall azonban ezt elutasította, és kizárólag a lokális sugárkezelést fogadta el kezelési módként. 1991 végén orvosainak több drámai hangú levélben is kifejtette indokait, egyéni sorsa helyett az ország kormányozhatóságának fontosságát hangsúlyozta.

A miniszterelnök hosszú ideig elutasította a külföldi gyógykezelést. Amikor augusztusi németországi látogatásán a betegség menetét ismerő Diehl professzor közölte vele, hogy műtét nélkül kevés ideje marad hátra, a műtéttel viszont ötven százalék esélyt kap, beleegyezett a transzplantációba. 1993 októberében Kölnben megműtötték, de előtte még összehívta a frakcióelnökséget. Itt adjuk át a szót Kónya Imrének:

Az indulást megelőző nap délelőttjén Antall fogadta a frakcióelnökséget. Előtte üzent: én jöjjek negyedórával korábban. Elmondta, minden eshetőségre felkészült. Írni fog egy vázlatos elemzést Kohl kancellárnak a magyarországi belpolitikai viszonyokról. Ha a legrosszabb következne be, tette hozzá. A másik, ha életben maradok, mondta tárgyilagos hangon, de nem lennék cselekvőképes. Erre az esetre felhatalmazlak benneteket, hogy nyújtsatok be konstruktív bizalmatlansági indítványt ellenem. Ne viccelj, szaladt ki a számon. Ugyan, intett le Antall. Lehet, hogy ez az utolsó közjogi ötletem, jegyezte meg, s elmosolyodott. Nem akarok olyan helyzetet, hogy Göncz, s ezzel az SZDSZ kénye-kedvére legyen kiszolgáltatva az ország, tette hozzá. Mindezt egy levélben részletesen leírom. Szárazon, szinte katonásan, pattogóan beszélt. Az átmeneti időszakra Borosst alkalmasnak látom, mondta.

A műtét után a sejtszaporodás megindult, november ötödike után úgy tűnt, Antall József újra dolgozhat. Bár orvosai elmondták, hogy a teljes gyógyuláshoz hosszú időre, legalább egy évre teljesen vissza kellene vonulnia, erre nem mutatott hajlandóságot. Dolgozni akart, akkor is, ha az élete a tét. November 22-ig kormányülést vezetett, tárgyalt, nem kímélte magát. Aztán váratlanul elgyengült, fáradékonnyá vált, és újra kórházba ment, ahonnan többé már nem is engedték ki. Kiderült, hogy a kór újra támad, az új diagnózis: leukémia. Mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy közel a vég. És ebben a helyzetben Antall fogadta néhány barátját, politikai szövetségesét és ellenfelét is.

Göncz Árpád az utolsó előtti napon betegágyánál látogatta meg Antallt, sőt ki is tüntette a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével. Akad olyan szemtanú, aki szerint a miniszterelnök egyáltalán nem kímélte egykori barátját, a közjogi előírásokra fittyet hányó Gönczöt, hanem keményen leteremtette. Marinovich Endre kabinetfőnök jelen volt a beszélgetésen:

Klári (Antall József felesége) és az elnök (Göncz Árpád) az ágy fejénél, a többiek oldalt állnak, nekem az ágy lábánál jut hely. Először látom Antall kopasz fejét, se paróka, se sapka. Úgy látszik, most már minden mindegy. Hangja nagyon halk, alig érteni.

Antall József mondta
„Szeretném a lelkére kötni az öregeknek: élményeiket, családi történetüket és emlékeiket adják tovább a gyermekeiknek, unokáiknak! Felhívom az unokák figyelmét arra, ne higgyék, hogy azok az elesett öregemberek, akik esetleg betegségükben néha már terhesek számukra, ne tudnának nekik újat mondani. Csak legyen türelmük őket megkérdezni, meghallgatni, és meg fogják tudni, hogy mit jelent a hétköznapok igaz magyar történelme, az egyszerű magyarok millióinak története; hogyan élték meg a múltat, a harctereket, a háború utáni időket, a Rákosi-rendszert, a Kádár-rendszert. És akkor majd megértik egymást a nemzedékek, akkor meg fogják érteni azt, mit jelent a történelmi, politikai és családi folytonosság. Enélkül nincs magyar nemzet! Ha megszakad az emlékezés, akkor nem fogunk összetartozni, nem tudunk erőt meríteni a múltból ahhoz, hogy a jelen nehézségeit át tudjuk élni.”
* * *
„A világot nem a ráció, nem az ész, gyakran az agyrémek és indulatok vezérlik. És ezt soha ne feledjük el! Ami ma nem tűnik veszélynek, az holnap veszély lehet. És e kis nemzetnek, a világgal együtt, most már az egységesülő Európa részeként is, egy nagy közösség részeként egy távolabbi jövőben az egész atlanti térség részeként kell biztosítani saját biztonságát és helyzetét.”
* * *
„Semmiféle karriervágy nem vezet. Úgy gondolom, életkorom tapasztalatok gyűjtésével felkészített egy-két feladatra, de számomra ez nem jelenthet hosszú időt. Éppen ezért én arra vállalkozom, hogy megkísérlem az országot, a nemzetet ebből a nehéz helyzetből, ebből a válság küszöbén álló helyzetből, amelyben az ország van, kivezetni, vagy legalábbis az egyenes útra terelni. És mindazt, amit a magyar nép az elmúlt évszázadokban, évtizedekben szenvedésekkel és munkával, hittel, erővel és akarattal elért, ami érték, azt megőrizzük, és ami lehetőség, a jövőben azt elérjük.”
* * *
„Én szolgálok. Addig, ameddig a szolgálatom hasznos. Teszem ezt a legjobb tudásom szerint, ameddig tudom és a magyar nemzet igényli. Hiszem, hogy népünk bizalmát meg fogjuk érdemelni az elkövetkező időben. Nem tudom, hogy még milyen nehézségek állnak előttünk, de egyet ígérhetek: mindig meg fogom mondani a nehézségeket.”

Antall kíméletesebben bánt azokkal, akiket eszmetársainak, partnereinek tekintett. Ennek nagyon is praktikus politikai és személyes okai voltak. Már 1993 elején elhatározta, hogy az MDF, a KDNP, a Fidesz és a használható kisgazdák bevonásával új polgári középpártot épít. Ebben az ügyben meg is kezdte a puhatolózó tárgyalásokat, Orbán Viktorral is többször egyeztetett. Augusztus 24-én már negyedik napja bent feküdt a kórházban, de délután bement a Parlamentbe, hogy Orbánnal találkozzon, és csak utána tért vissza a Kútvölgyi útra. Október elején, a kölni transzplantációs műtét előtt újra hosszasan beszélt a Fidesz elnökével.

És most, a halálos ágyon felhívja a két legfontosabb embert. Nem, nem Horn Gyulát, az ugrásra kész MSZP elnökét, még csak nem is Kuncze Gábort, akivel egyébként beszélt már kölni utazása előtt. Hanem Tölgyessy Pétert és Orbán Viktort. Hogy miről esett szó közöttük, valójában még ma sem tudjuk. Az biztos, hogy megkérte őket: ne feledjék, hogy együtt harcoltak az Ellenzéki Kerekasztal mellett, mint ahogyan azt se felejtsék, hogy kik ellen.

Orbán Viktor – aki saját bevallása szerint akkoriban tisztelte, bár erélytelennek tartotta Antallt – néhány évvel a miniszterelnök halála után egy emlékműsorban úgy fogalmazott: amiről beszélgettek, arról leginkább a politikai memoárjaiban szeretne majd vallani. Néhány részlet azonban az elmúlt negyedszázadban mégis kiderült Antall és Orbán utolsó telefonbeszélgetéséről. Tudjuk például, hogy a haldokló miniszterelnök elmondta a Fidesz elnökének, hogy mely pártok állnak de facto kommunista irányítás alatt, majd így fogalmazott:

Legyél tudatában annak, hogy a pártod a te kezedben van, nem a kommunistákéban. A pártod a legfőbb érték. Őrizd és védd minden eszközzel!

Aztán már csak a végjáték maradt hátra. A katolikus Antall József emberi drámája. Egykori tanítványa, Bolberitz Pál emlékszik:

Amikor halálos ágyához hívatott engem, közölte velem, hogy nem szed semmilyen orvosságot, amely értelmének vagy akaratának gyengítését eredményezhetné. Ezután azt mondta: »Három dolgot szeretnék neked mondani. Először: eljött a végórám. Másodszor: keresztény Magyarországot akartam, mert csak ennek van jövője. Harmadszor: szolgáltasd ki nekem a szentségeket.« Kiszolgáltattam neki a bűnbánat szentségét, majd a betegek szentségét, megáldoztattam, együtt imádkoztam vele. Ezután azt mondta: »Nagy béke költözött szívembe. Senki iránt gyűlöletet vagy bosszúvágyat nem táplálok. Mindenkinek megbocsátok.«

Antall József 1993. december 12-én, 17 óra 15 perckor meghalt. Mindössze hatvanegy éves volt.

Fotó: MTI, archív

Végezetül feleségét, Fülep Klárát idézzük:

1993 nyarán egyszer azt mondta nekem: »Nem fogom ismerni az unokáimat.« Ilyen elérzékenyült pillanatnak ritkán adta meg magát. Nagyon fegyelmezett volt. Tudta a feladatát, abban élt, annak élt, amíg tehette. Minden lépésének a hatását átgondolta, mit jelent egy hónap múlva, egy év múlva, tíz év múlva. Nem választási ciklusokban, hanem nemzetben gondolkodott.

Fotó: MTI, archív

Isten mentsen a szorongások és a félelmek nélküli emberektől

A magánember
Antall József egész életét politikai elképzeléseinek felépítésére szánta, amelyekkel az országnak, hazájának akart használni. Magánemberként ritkán volt arra ideje, hogy csupán szórakozásból jöjjön össze barátaival, ismerőseivel. Még ilyen alkalmakkor is azt nézte, mit tud beépíteni azokba az elképzelésekbe, amelyeket majd akkor tud felhasználni, amikor eléri élete célját: Magyarország miniszterelnöki posztját. Nehezen hihető, pedig így volt: a politikusi családból származó, már fiatalon is komoly ember valóban készült erre a hivatásra. Mesélte, hogy édesapja, id. Antall József, kézen fogva vitte nem is egyszer a Parlamentbe.
Az ország lakossága az akkor már MDF-es politikusról, Antall Józsefről csak a rendszerváltozás után szerzett tudomást. Korábban az Orvostörténeti Múzeum igazgatójaként szakmai dolgokkal foglalkozott. Akin lehetett segíteni, annak segített. Több, úgynevezett deklasszált értelmiségivel vette körül magát, akiknek ezzel megélhetést biztosított. Barátainak többsége is a szakmából verbuválódott. Benedek István pszichiáter köré gyűlt össze egy szűkebb társaság, akik között ott volt a néhai miniszterelnök is. Havonta egyszer jöttek össze, megbeszélték az aktuális szakmai kérdéseket, közben politikáról is szó esett. Antall József a dohányzósarok kanapéján ült, és figyelte a beszélgetést. Mivel régóta ismerte a társaságot, a családjáról is szót ejtett, különösen Péter fiáról. Jómagam egyedül voltam női tagja a „klubnak”, mivel Benedek István könyveiből szerkesztettem néhányat.
Akik távolról ismerték Antallt, az volt a véleményük róla, hogy túl komoly, humortalan, merev ember. Ez nem felelt meg a valóságnak, mert sokat szórakoztunk történetein, szarkasztikus humora pedig egészen különleges volt. A jó bort szerette, értett is hozzá, mivel a háborús napokat fiatalon a Somló-hegyen töltötte. Szemlélődő alkat volt: ha bele is szólt a vitákba, mindig összegezte, amit hallott. Mély vallásosságát örökségként egy életen át magával vitte. Mint piarista diákot szabad szellemben nevelték. Nagyapja harmad rendi piarista volt, és apja is e rendi iskolában végzett. Sokat beszélt a cserkészetről, amint módja volt rá, bele is kezdett az újjászervezésbe. Benedek István orvosként sokszor megrótta, hogy nem törődik magával eleget. A súlyos betegség, aminek áldozata lett, már akkor sok szenvedést okozott neki. De nem panaszkodott, igaz, látszott rajta, hogy fájdalmai vannak. Ha jó kedve volt, Réthy Lászlónak (a Nemzeti Múzeum főigazgatójának) pikáns hangvételű levelét és versátiratait olvasta fel. Már miniszterelnök volt, amikor elküldte a Réthy-féle írásoknak a másolatát barátainak, mert korábban megígérte. Mindig betartotta a szavát.
Utoljára a Budavári Nagyboldogasszony-templom egyik emlékmiséjén találkoztunk. Ahogy jött be a szentélybe a kormánytagokkal, kivált a sorból, odajött hozzám és megkérdezte: hogy vagytok? Jól – feleltem, és én is érdeklődtem hogyléte felől. Ahogy lehet – válaszolta, és olyan mély szomorúság ült a szemében, ami nem sok jót jelentett.