Nincs hobbija, nem szereti különösebben a munkáját, nem szeret olvasni, színházba, kiállításokra járni, nincs kedvenc zenekara, és alig látott néhány filmet az életében. Nincsenek érdekes tervei a jövővel kapcsolatban, s noha már huszonegy éves, igazából egyedül a ruhavásárlás izgatja.

Valahol talán érthető is: amikor középiskolás voltam, ha érdekelt egy film, el kellett mennem a moziba vagy a videotékába. Ha pedig meg akartam szerezni mondjuk az Amerikában roppant népszerű bandák albumait, néha a Szabó Ervin Könyvtár fél hálózatát végig kellett járnom, hogy kikölcsönözzem és lemásoljam – egyszóval melóznom kellett azért, hogy meghallgassam vagy megnézzem, ami érdekel, nem hullott minden az ölembe pár kattintással, éppen ezért e filmeknek és lemezeknek értékük volt számomra. Ma már alig van valaminek értéke, szinte minden rögtön elérhető, és ezáltal gyorsan a feledés homályába is vész.

Egyébként a világért sem akarnám bántani a lányt: rendkívül kedves, jóindulatú és tiszta szívű, külsőre pedig az a típus, aki után valószínűleg minden férfi megfordul az utcán. Emiatt is találkoztam vele néhány alkalommal, azonban mindez képtelen volt feledtetni az említett hiányosságokat. Nagyon szerettem volna, hogy megérintsen emberileg is egy kicsit. Sokszor, amikor a teraszomon cigizgettünk és kávéztunk, szabályosan imádkoztam magamban, hogy derüljön ki, legalább valami lelki betegsége van, hogy kicsit is érdekesebbnek találjam; vagy olyan trauma érte az életében, ami miatt sajnálhatom, mert az is több érzelem lenne, mint az az üresség, amit kivált belőlem. De nem leltem semmit, ezáltal pedig magamról sem volt kedvem beszélni, csak csendes melankóliában szállt a füst felfelé.

Aztán egyszer egyedül jöttem haza vonattal egy fesztiválról, mivel a barátaim ott maradtak több napra is. Hajnali négy körül lehetett, hátam mögött volt már az Amon Amarth és a rendkívül energikus Airbourne fellépése, valamint az elmaradt Megadeth-koncert csalódottsága. A járaton alig ültek, és mivel nem szerettem volna kizsebelve ébredni, tudtam, hogy akármilyen nehéz is, ébren kell maradnom. A Descendents Everything Sucks, valamint a Sleeping With Sirens Madness című albuma egy darabig kiváló segítőtársnak bizonyult, aztán felmentem a Face­bookra, és láttam, hogy éppen elérhető. Hirtelen jó ötletnek tűnt ráírni, olyan csúnyán lekoptatott egy lány a rendezvényen, hogy szükségem volt az irántam való, egyébként zavarba ejtő rajongására a lelki békém visszaállítsa érdekében. Illetve akkor egy pillanatra újra reménykedni kezdtem, hogy talán megmozdít bennem valamit, és akár több is kialakulhat igencsak laza kapcsolatunknál.

Megírtam neki, hogy éppen egy hosszú utazás vár rám, és szórakoztathatna valamivel. Naivan azt gondoltam, vicces történeteket mesél majd, vagy csak úgy elcsevegünk a semmiről, de hirtelen megkérdezte, szeretném-e, hogy küldjön magáról fehérneműs képeket. Mondtam, hogy persze, aztán egy pillanattal később olyan fotók érkeztek, hogy riadtan tekintettem körbe, nem látja-e valaki más is a kijelzőmet. Érdekes egyébként, hogy a jelenlegi fiatalok, bár kis túlzással előbb tanultak meg tabletet kezelni, mint kézzel írni, beleszülettek a modern világba, és annak minden eszközével teljes otthonossággal bánnak, mégsem érzékelik az internet nyilvánosságának veszélyeit. Ez a lány lehetőséget biztosított arra egy rövid ismeretség után, hogy a róla készült képeket szétküldjem a barátaim között, mindenkinek mutogassam, különböző fórumokra feltöltsem, eljuttassam az ismerőseihez.

Sok tinédzser öngyilkos lett egy hasonló meggondolatlan húzás miatt, mert másnap az egész gimnáziumát bejárták a felvételek, és nem tudták elviselni a szégyenérzetet. Az esetek Amerikában történtek, de bármikor bekövetkezhetnek itthon is. Hosszabb ideig jártam egy kilencvenes évek elején született lánnyal, és rajta keresztül volt lehetőségem megtapasztani, mekkora szakadékot jelent a köztünk lévő, alig több mint fél évtizedes korkülönbség. A gimnáziumában mindennapos volt, hogy sokan úgy próbálták felhívni az aktuálisan kiszemelt srác figyelmét, hogy erotikus képeket készítettek magukról, illetve sokszor ezen is túlléptek, és teljesen meztelenül fotózták magukat – előfordult, hogy a barátnőjük társaságában leszbikus jelenetként beállítva, összebújva a zuhany alatt. A fiúk pedig természetesen egyből továbbították egymásnak ezeket a kockákat, a lányok úgy jártak iskolába, hogy így vagy úgy, de mindenki látta már őket ruha nélkül.

Persze meg lehetne a fiatalokat bélyegezni, ahogyan tették azt sokan azokkal a lányokkal, akiket a DVBBS nevű formáció Balaton Sound-os fellépése után ájultan találtak a back­stage-ben, bedrogozva és megerőszakolva. Valóban tehetnek róla, hogy így jártak? Nem inkább annak a generációnak a bűnéről van szó, akik még fiatalon élték meg a vasfüggöny leomlását, a hirtelen betörő kereskedelmi televíziók korszakát, akik már talkshow-kon, szappanoperákon, bulvár- és pletykamagazinokon, valamint valóságshowkon szocializálódtak, majd elkezdtek családot alapítani? Sokan közülük ugyanis semmi egyebet nem tudtak átadni a gyermeküknek, mint amit saját maguk a képernyőről tanultak. A nevelés pedig gyakran abból áll, hogy a munkából hazaérve együtt leülnek a tévé elé, és közösen nézik az említett műsorokat.

A mai tizenéves és kora huszonéves generáció többet hallotta Sebestyén Balázs vagy Lilu hangját, mint a saját édesanyjáét vagy a családból gyáván kifarolt, nyom nélkül eltűnt édesapjáét. Ezt a nemzedéket teljesen magára hagyták egy olyan világban, ahol egy modell már harminc deka felesleggel is plus size kategóriába esik. Egy olyan világban, ahol a hírességek felének a neve VV-vel kezdődik, ahol a celebek folyamatosan erotikusan pózolnak a közösségi oldalakon, ami az árván hagyott lányokban kisebbségi komplexusokat szül. Szeretnék ők is olyan vonzónak érezni magukat, mint az említett, média által éppen felkapott sztárok, ezért készítenek magukról alulöltözött vagy meztelen fotókat, és ezért mennek be a DVBBS öltözőjébe – hogy utána a közös szelfikkel az Instagramon legalább néhány like formájában bezsebeljenek némi elismerést, és egy pillanatra maguk is egy menő videoklipbe képzelhessék magukat.

Általában ilyen esetekben nem történik erőszak, a soundos lányoknak pechük volt, hogy pont az elektronikus zene legnagyobb bunkóival hozta őket össze a sors. A korábban említett huszonegy éves lánynak pedig szerencséje volt, hogy nekem küldte el a fotókat, nem olyasvalakinek, aki visszaél vele és az ismerőseinek mutogatja utána.
Apropó, mutogatás: ugyanez a lány mesélte nekem, hogy egy fiú egy ideje levakarhatatlanul hajt rá, és amikor elmondta neki, hogy nem érdekli, a srác küldött egy képet a nemi szervéről, azzal az üzenettel, hogy ezt vegye a szájába – persze sokkal vulgárisabb stílusban kifejezve. Mindez pedig nem különleges, egyedi eset, más is zaklatta már hasonlóképpen, sőt a korosztályából többen számoltak be hasonló élményekről. Nem gondolnám, hogy a feljelentés megoldást jelenthetne, valószínűleg csak még több kellemetlenséget okozna, ugyanakkor mindez mégiscsak kimeríti a szexuális zaklatás fogalmát, lényegében virtuális szatírkodásról van szó. Azok után, hogy a lányok jelentős részét a szüleik magára hagyják, a fiúk jelentős része pedig csak ilyen színvonalon képes kifejezni a szimpátiáját, lehet hibáztatni őket, hogy pucsítós képeket küldözgetnek magukról, és egy bókért már rohannak a backstage-be az első menő sztár meghívására?

Az én nemzedékem esetében az idősebbek még azon aggódtak, milyen káros hatása lesz annak, hogy túl sok erőszakos amerikai filmet fogyasztunk. Ugyanakkor a kor sztárjai, Bruce Willis, Schwarzenegger vagy Sylvester Stallone soha nem pompáztak obszcén meztelenségben, megvédték és gyengéden kezelték a másik nemet. Mai szemmel ezek az akciófilmek kifejezetten konzervatívak, a nő nő bennük, a férfi pedig férfi, aki általában a hazájáért, a családjáért, az igazságért vagy egyéb nemes célért küzd. A mai srácoknak azonban példaképként a Való Világ karakterei jutnak, az apjuk ugyanis már rég lelécelt, esetleg többet foglalkozik a borosüveggel, mint saját gyerekével. Vagy éppen ott ül a fia mellett a tv előtt, együtt sajátítva el az új civilizációs szokásokat. Annak a civilizációnak a szokásait, amelyet H. G. Wells megálmodott Az időgép című könyvében.