Ma Platónnal keltünk: „A bölcsek is azt mondják, hogy a közösség, a barátság, a rendezettség, a józan mérték és az igazságosság fűzi egybe az eget és a földet, az isteneket és az embereket. Ezért hívják a mindenséget is világrendnek, nem pedig világrendetlenségnek.”

Eddig tehát Platón. Amit ír, persze, örök igazság. Minden teremtmény a harmóniában találja meg létezése értelmét. A bennünket körülölelő természet harmonikus, szabott feladata, kiterjedése, hatása van a virágnak, éppúgy, mint az elefántnak. A régi ember mindenestől a természetben élt, és az általa kialakított társadalom ma is csak annyiban működőképes, amennyiben az ember és a természet közötti harmóniát igazolja. Vágyaink, bűneink, jó cselekedeteink, morális tetteink annyiban természetesek vagy természetellenesek, amennyiben a Platón által leírt világrendet igazolják.

Ami fent, az lent is: a boldog társadalom a boldog polgárok gyülekezete. Ha azonban az állam vagy államok vezetése vét a természetesség ellen, akkor az egyes ember is megromlik. A világrendet a világrendetlenség váltja fel, a közösségit az egyéni érdek, a barátságot az irigység, a rendezettséget a felbomlás, a józan mértéket az indulat, az igazságosságot a részrehajlás.

A történelem, ahogyan Madách Imre is ábrázolja, az erő és elgyengülés ciklikus körforgása. Felülkerekedik egy gondolat, erre államrend épül, majd betölti hivatását, és eltűnik a föld színéről. Jön a másik, az előzővel ellentétes, annak ellentmondásain építkező felfogás. Madáchnak – s vele együtt az antik világ legnagyobb filozófusainak – alighanem igaza van, amikor az emberiség korszakait ebbe a rendszerbe illeszti. Mindenesetre a történelem nem folyamatos erkölcsi megigazulás, nincs haladási iránya, és nincs benne fejlődés, ahogyan a marxisták és a liberálisok tanítják. A történelem értelme tulajdonképpen csak annyi, hogy a kiemelkedő emberek gondolatai és tettei örökké fennmaradnak, és ez a tény a jelen emberét olyan párhuzamokra készteti, amelyeket sikerrel alkalmazhat egyéni és társadalmi küzdelmeiben.

A régi és az új ember párviadala itt zajlik a szemünk előtt. Manapság a liberálisok nemcsak minden értéket átértékelnek, de szó szerint le akarják bontani a régi ember világát. (A következőkben az egyszerűség kedvéért jórészt liberálisnak nevezzük az új embert, de mondhatnánk szocialistát, anarchistát, kommunistát is. A forradalmi tanítás háromszáz éve indult világpusztító útjára, és bár időközben elágazott, mégis egy tőről fakad, Rousseau, Marx, Lenin alkalmasint jobban hasonlít egymásra, mint követőik hinnék).

A liberális polgárként megbukott ember, aki valamiért képtelen beilleszkedni a társadalomba. Gyenge vagy jellemtelen lévén ez a tény nem újabb erőfeszítésekre sarkallja, hanem magát a társadalmat hibáztatja kudarcáért. A társadalmat szerinte azért kell megváltoztatni, lebontani, mert ha őt nem fogadja be, ha nem ő diktálhat, akkor eleve rossz, működésképtelen. A világrendetlenség meghirdetésében a saját személyiségének súlyos torzulása áll, és ezt vetíti ki a társadalomra. Miután a régi ember harmonikus, ő meghirdeti a diszharmónia uralmát, és ezt elnevezi szabadságnak. Az ő szabadságában azonban nincsen benne maga az ember, csak általános elveket, elméleti kategóriákat kapunk útmutatásul. Az ő szabadsága tehát a világrendetlenség szabadsága. Bár a természetesség diadalát hirdeti, ő maga csak annyiban természetes, amennyiben a nudizmus szórakoztatóbb önkifejezési forma például a jelmezbálnál. A liberális szabadságát a pimaszság forradalma vitte diadalra. Egészen elképesztő, hogy gyáva, beteg, csökött emberek papolnak a szabadságról, és ezt az önmagában, konkrétumok nélkül értelmezhetetlen fogalmat emelik szellemi bálványimádásuk középpontjába.

A liberális betegesen vonzódik az ideológiához. Amikor elfogadjuk, hogy a világ jobboldaliakra és baloldaliakra, konzervatívokra és haladókra bomlik, és ebben eljátsszuk a magunk szerepét, akkor az ő felosztását követjük. Kizárólag rendszerekben képes gondolkodni: államrendszereket, politikai rendszereket, gazdasági rendszereket igyekszik leírni, értelmezni. Kategorizálása persze olcsó és önkényes, mégis azt gondolja, hogy a régi ember a dogmatikus, nem pedig ő. Mindeközben rutinos farizeusként felcímkézi a külvilágot: „mérsékelt” az ő szóhasználatában, aki nem fejt ki ellenállást ellene, „náci”, aki tagadja a liberalizmust, és így tovább, egész gyűjteménye van a valóságban semmit nem jelentő kifejezésekből. A lényeg, hogy a valóságot magához idomítja, de eközben ő nem kér a valóságból. Inkább befogja a fülét és a szemét, semmiképpen sem akar kitörni ideológiai ketrecéből, amíg minden reggel van etetés.

Másik rögeszméje a moralizálás. Ezekben a hetekben megtapasztalhattuk, hogy a legalapvetőbb megfontolásokat, a tiszta realitást is félredobja, ha a humanizmusról papolhat. A kötelességérzést jogérzékenységre cseréli: nem számít a saját nemzetének, településének, családjának jövője, csak pillanatnyi moralizálásának tárgya. Most a szír határsértő, holnap a transzvesztita, holnapután a pedofil gyilkos a hőse. Mindenki szövetséges, aki nem tartozik a régi világhoz. Azt pedig, hogy ki tartozik ahhoz, a liberális ösztönösen megérzi. Gyűlöli az egyéni képességeket, az erőt, a tehetséget, a szépséget, a népszerűséget, mindent, amit a magára valamit adó ember értéknek tart, és másokban is örömmel üdvözöl. A liberális továbbá minden olyan intézményt gyűlöl, amely a hierarchián, a tiszteleten alapszik. Ha teheti, ezért bontja le az egyházat és a hadsereget, ezt a két régi közösségi intézményt, amelyek alkalmasak a jellemnevelésre, és minden ellentmondásságukkal együtt erős és erkölcsös embereket bocsátanak útjukra.

A világrendetlenség kétségkívül eluralkodott, de lebecsüli Európát, aki azt hiszi, hogy a küzdelem eldőlt, az új ember legyőzte a régit. Tény, hogy a világ különféle politikai, gazdasági és kulturális erőterei közül Európa sérülékenysége a legszembetűnőbb, ami azért is elsőrendű globális kérdés, mert az elmúlt ötszáz évben az európai ember a maga kulturális és civilizációs képét az egész világon elterjesztette. Amikor bizakodunk, nem valamifajta kincstári derűlátás mondatja velünk, hogy kontinensünknek és hazánknak vannak még tartalékai. A titok: maga az európai ember. Bár a pederaszta, cinikus, magányos, beteg, gyenge Európa jobban látszik, de az európai ember változatlanul létezik, megvan. Ott él az ír nagyvárostól a bajor falun át a bolgár tengerpartig mindenütt. Jelképszere a keresztény örökségben, a kisközösségben, a valódi (és nem annak hazudott) szabadságban, nemzeti mivoltában él. Az európai ember kétségkívül megroppanva, de – ahogyan Platón mondja – barátságosan, józan mértékkel, rendezetten méri a borát Bordeauxban, dekázik a fiával az olasz tengerparton, nézi a fecskéket Tiszakécskén. Ahogyan az ősei is. Ezt a képet ne feledjük, mielőtt temetünk – sokkal több köt össze bennünket, mint ami szétválaszt Európában.

Még nem világos, hogy a történelem magával Európával, vagy csak a háromszáz éve pusztító európai liberalizmussal végez majd. De hogy valamelyik elpusztul, egészen biztos. Ezekben a hetekben-hónapokban az új ember minden létező határt átlépett, fehéren-feketén kiderült, hogy forradalmi ideológiája, morális beállítottsága elfogadhatatlan és pusztuláshoz vezet.

Rajtunk is áll, hogy elpusztulunk, vagy belépünk a nemzeti reneszánsz korába. A recept a régi: tanuljunk mesterséget, művelődjünk, képezzük magunkat. Legyünk jók abban, amivel a kenyerünket keressünk. Nősüljünk meg, menjünk férjhez, alapítsunk családot, legyenek gyermekeink. Áldozzunk a közösségi ügyekre, vegyünk részt a lakóhelyünk, ízlésünk, felfogásunk szerinti társasági életben. Ápoljuk a nemzeti hagyományainkat, és a magunk lehetőségei szerint gyarapítsuk azokat. Tegyünk meg mindent azért, hogy az a hely, ahol állunk, ne a sötétséget, hanem a harmóniát sugározza a világnak.

Legyünk régi emberek.

Ilyen egyszerű. Európa megmenekül, és még boldogok is leszünk.