Három éve tart az európai migránskrízis. Balliberális véleményvezérek három éve alkalmazzák rá az úgynevezett fogalmi csúsztatás módszerét, amikor is úgy érvelnek, hogy a valóságot hamis színben feltüntetve, a szavakat hamis összefüggésben alkalmazva szereznek érvényt a nézeteiknek. Ennek jellegzetes példája a valóságot helyesen leíró, gyűjtőfogalomként használható „migráns” szó helyett kitartóan a „menekült” kifejezés használata. Valóban vannak menekültek is az érkezők között, de mellettük sokan mások: a legtöbben a jobb megélhetést keresők, továbbá kalandorok, csavargók, pitiáner és nagyszabású bűnözők, végül pedig vallási fanatikusok, akik a terrortól sem riadnak vissza.

Persze ilyen közösséggel kapcsolatban felettébb nehéz lenne a lelkiismereti érv alkalmazása. A jobb megélhetést keresők még hagyján, bár a jómód egyáltalán nem kötelezően biztosítandó emberi jog. A kalandorokra, bűnözőkre és terroristákra viszont igazán nehéz volna a szolidaritás elvét alkalmazni.

Európa lassan ébred ebből a nyelvpolitikai eszközökkel előállított bénultságból, kezdi visszanyerni uralmát a szavak jelentése felett. De hogy ez milyen kitartó figyelmet igénylő folyamat, arra Tamás Gáspár Miklós egyik közelmúltbeli írása ad példát. TGM ugyanis Wolfgang Luefnek, a Süddeutsche Zeitung szerkesztőjének és kolumnistájának cikkét idézi, bizonyítani igyekezvén vele, milyen pokoli mélységekbe süllyed Európa a „menekültek” elutasításával. Idézzük mi is a hivatkozott írást, amely az olasz kikötőkből kitiltott migránsmentő hajók apropóján született:

„Egyszerre két különböző vélemény jelent meg a nyilvános diskurzusban arról, hogy segíteni kell-e az embereknek a halálos veszélyben, vagy inkább hagyjuk, hogy meghaljanak. »Minél többet mentesz, annál több jön«, hangzik fel egyszerre. Ez a mondat a Facebook gyűlölködő kommentárjaiból már a társadalom központi gondolkodásáig jutott. Ma már irodákban, kerti partikon és a parlamentekben szólal meg.” „Ez az európai ideák végének kezdete. Nem szólalhatunk fel az emberi jogok, a felvilágosodás eszméi és a humanizmus mellett, ha kriminalizáljuk a vízbe fúlók megmentését.”

TGM természetesen a humanizmus végveszedelmét látja bizonyítva az írás alapján. Pedig az egész nem más, mint a szokásos trükkös csúsztatás, a valóság hamis színben való feltüntetése.

A német cikkíró így teszi fel a kérdést: segíteni kell-e az embereknek a halálos veszélyben, vagy inkább hagyják, hogy meghaljanak? Erre nyilván csak egy válasz volna adható: nem szabad hagyni, meg kell menteni őket. Csakhogy a valódi kérdés nem ez, hanem a következő: Európába kell-e hozni azokat az életveszélyes csónakokon tengerre szálló embereket, akik azért kockáztatják az életüket, hogy megmentésük után Európába hozzák őket? A megmentésükkel és Európába utaztatásukkal bátoríthatjuk-e a többieket, hogy az életük kockáztatásával ők is nekivágjanak az útnak?

Erre a kérdésre már egészen más a morális alapállásból adható válasz: bűnösök vagyunk, ha részt veszünk ebben a halálos játszmában. És itt Európáról, az európai kultúra jövőjéről még nincs is szó, kizárólag az életüket kockáztató migránsokkal szembeni erkölcsi kötelességünkről.

A Földközi-tengerbe fúló migránsok halála azok lelkén szárad, akik a magatartásukkal életük kockáztatására biztatták őket. A migránsmentő civil hajók szervezői és munkásai valójában tömeges gyilkosságban bűnrészesek. Európa eszméit pontosan azok mentik meg, akik ennek a szörnyű, hazug, pusztító gyakorlatnak véget vetnek. Azzal, hogy az új olasz kormány bátorságot vett az igazság kimondására és érvényesítésére, életek ezreit mentette meg.