A 2018-as magyar országgyűlési választások kampánya éppen abban a fázisába ért, amikor a választási matematika van a középpontban. Ez nem hazai sajátosság, fél évvel a választások előtt minden demokratikus ország pártjai ugyanezt teszik. Nézzük, nálunk hogyan fest a feladvány.

Magyarország a 2012-es törvény elfogadása óta 199 országgyűlési képviselőt választ: 106-ot egyéni kerületből, 93-at országos listáról. Az egyéni kerületben az győz, aki az egyetlen fordulóban a legtöbb szavazatot kapja, az országos listán azok a pártok szereznek mandátumot, amelyek legalább 27 egyéni jelölttel országos listát állítottak, és a listás szavazatok legalább 5, két párt közös listája esetén 10, kettőnél több párt közös listája esetén 15 százalékát megszerezték.

Lényegében ez a feladvány kerete: 1. amelyik párt nem állít országos listát, érdemi eredményre nem számíthat, 2. a választás ezzel együtt is nagyrészt az egyéni kerületekben dől el, 3. az egyfordulós megoldás miatt bármely szövetségkötésnek meg kell előznie a választásokat, 4. kis pártoknak nem érdemes közös listát állítani. A feladvány az, hogy e kereteken belül az egyes pártok milyen módon érhetik el a legjobb eredményt. Ehhez természetesen azt is tisztáznunk kell, hogy melyik párt számára mi számít a legjobb eredménynek.

A Fidesz–KDNP-pártszövetség számára az egyetlen elfogadható eredmény a további szövetségesek bevonása nélküli győzelem. A minimális cél a kormánytöbbség megszerzése, a következő cél a stabil, tíz-tizenöt mandátumos többség, a maximális cél pedig az alkotmányozó többség. A brit birodalom fénykorában a brit katonai doktrína lényege egyetlen mondat volt: „A brit hadiflotta legyen erősebb, mint a következő két legerősebb flotta együtt.” A jelenlegi viszonyok között a Fidesz–KDNP stratégiája még célratörőbb: „Legyen erősebb, mint az összes többi párt együtt.” Aki a kormánypártok lépéseinek hátterét meg akarja érteni, ebből kell kiindulnia.

Nagyon csekély annak a valószínűsége, hogy a Jobbiktól a Momentumig a teljes ellenzék összefog, és mind a 106 egyéni körzetben közös jelöltet indít – a Fidesz azonban ezt az eshetőséget sem zárja ki, ezzel szemben építi fel a kampányát. Annál is inkább, mert ha a stratégia ebben a helyzetben nyerő, minden más esetben is az, rosszabb ellenzéki szerepléshez külön stratégia nem szükséges.

A magyar ellenzék ma együttműködési kényszerben van. Ha minden érdemleges párt önállóan, a többivel versengve indulna, biztosan rosszabb eredményt érnének el, mint ha valamilyen szinten egyeztetnek, elsősorban az egyéni körzetekben. Az egyeztetésnek sokféle formája lehet, a közös jelölt melletti kampányolástól a saját jelölt visszaléptetésén át egészen addig, hogy kölcsönösségi alapon nem kampányolnak a saját jelölt mellett – „Én itt térek ki előled, cserébe te ott térsz ki előlem”. Az ellenzéki térfél azonban sokszínű, és vannak pártok, amelyek nem tartják érdekükben állónak az egyeztetést.

A legerősebb ellenzéki párt már egy ideje a Jobbik. Hivatalosan az ő céljuk is a kormányzó többség megszerzése, erre azonban nincs esélyük, viszont a győzelemre optimalizált stratégia rontja a relatív többségű győzelem esélyeit, hiszen kizárja még a passzív koordinálás lehetőségét is. Ezért a Jobbik célja sokkal inkább az, hogy olyan ellenzéki győzelmet támogasson, amelyben övé lesz a legtöbb mandátum, a relatív többség. Ha ezt eléri, a választásokat követően olyan helyzetet teremthet, amelyben tovább menetelhet az önálló győzelem felé. Ha így van, akkor a Jobbik számára az első eldöntendő kérdés, hogy a teljes ellenzéki összefogással – közös lista, minden körzetben az összes többi párttal egyeztetett jelölt – nyernek-e többet, vagy valami mással. Ez a kérdés már eldőlt: önálló listájuk lesz, hiszen egy baloldali–liberális összefogásba beleolvadva, a Jobbik a saját halálos ítéletét írná alá, ráadásul ez a baloldal számára sem fogadható el.

Az egyéni jelöltek koordinált indításával már kissé más a helyzet. A magyar választási törvény alapján országos listát állítani kívánó pártok közül legföljebb három koordinálhatja egymással az egyénijelölt-állítást, négy már nem (az országos listához 27 egyéni jelölt kell, 106 egyéni körzet van, 4×27 = 108 – már nem jön ki). A Jobbiknak biztosan lesz országos listája, viszont a baloldalon is várható legalább három. A Jobbiknak amúgy sem előnyös a baloldalhoz való nyílt közeledés, ezért számára egyes körzetekben a passzív koordinálás kínál lehetőséget: háttér-megállapodások alapján egyes, számukra nem nyerhető körzetekben ők nem kampányolnak, cserébe más, számukra ígéretes körzetekben a baloldal fogad passzivitást, bár jelöltje lesz. Ilyen megoldást több időközi választáson láttunk.

Az MSZP egyetlen célja a politikai túlélés. Korántsem biztos, hogy ezt a célt sikerül elérni, de legalább megpróbálják. Szinte biztos, hogy saját országos listájuk lesz, hiszen a DK-nak nem érdeke a velük közös lista, más párttal pedig nem garantálható a 10 százalékos, pláne nem a 15 százalékos eredmény. Az is biztos azonban, hogy jelentős erőfeszítéseket tesznek majd a kis pártok bevonására, hogy azok képviselőit felvéve mégiscsak valamiféle összefogáslista benyomását keltsék. A következő hónapokban rengeteg energiát ölnek majd ennek a kvázi-összefogásnak a létrehozásába, és messze azok valódi súlyát meghaladó pozíciókat kínálnak majd a kis pártoknak. Mivel ez sokszereplős játszma, és meglehetősen különböző érdekek ütköznek, a konkrét eredmény kiszámíthatatlan. Szocialista lista mindenesetre lesz, és valamilyen kispárt képviselői lesznek rajta.

Az egyéni jelöltek koordinálásában az MSZP biztosan részt vesz, nem is teheti meg, hogy abból kimaradjon. Kemény háttéralkuk várhatók a DK-val és a többi kis párt némelyikével. A szocialistáknak létérdekük, hogy egyéni mandátumok szerzésére esélyes kerületekben baloldali versenytárs nélkül indulhassanak, viszont az ellenzéki oldalon nem mindenkinek érdeke az MSZP eredményes szereplése.

A DK célja a szocialista párt visszafoglalása, Gyurcsány Ferenc célja, hogy a szocialista párt elnökeként hódítsa vissza a miniszterelnöki pozíciót. A DK vezetői – bármit is nyilatkoznak – tisztában vannak azzal, hogy a 2018-as választásokat a baloldal még a Jobbikkal együtt sem tudja megnyerni, de ha még megnyerné is, a Jobbikkal nem alkothat koalíciót, ezért számára az igazi verseny 2022-ben lesz, és arra törekszenek, hogy abban a versenyben a Gyurcsány és csapata által vezetett MSZP álljon fel a rajtvonalra. Mindebből következik, hogy a DK-nak saját országos listája lesz, és nem is nagyon lesz rajta más. Az egyéni jelöltek összehangolásába készséggel belemennek majd, hiszen az MSZP-nek nem a romjait, hanem nagyjából egész működőképes szervezetét szeretnék visszaszerezni. A DK taktikáját most majd az a megfontolás vezérli, hogy az MSZP vezetői bukjanak meg, de a párt maradjon egyben.

Úgy fest, hogy az LMP vezetői egy illúzió rabjai, komolyan hisznek a jelentős, 2018-as sikerben. Stratégiájuk is ehhez igazodik: ragaszkodnak a saját országos listához (ez már a harmadik baloldali lista tehát), és fél vagy inkább negyed szívvel mennek bele az egyéni jelöltek koordinálásába. Amúgy is az a meggyőződésük, hogy a jelenlegi szereplőkkel való baloldali összefogás csak a 2014-es eredmények megismétlését hozná, gyakorlatilag állandósítaná a jelenlegi helyzetet. Alapvetően ők is 2022-re készülnek, nem érzik beszorítva magukat a jelenlegi kormány bármi áron való megbuktatásának kényszerébe, és ez szabadságot ad nekik a cselekvésre.

A sorban utolsó komolyan vehető párt a Momentum. Az ő céljuk egyszerű: elérni az öt százalékot, bejutni a parlamentbe és parlamenti pártként építkezni a 2022-es választásokra. Ehhez országos lista kell (az ellenzéki oldalon az ötödik) és 106 saját egyéni jelölt, minden körzetben a lehető legintenzívebb kampánnyal. A Momentum a látszat kedvéért leül majd a tárgyalóasztalhoz, de nem fog megegyezni senkivel semmiről, mert az nem áll érdekében.

Az Együtt, a Párbeszéd, a Moma és a Liberálisok létező, de komolyan nem vehető pártok. Az Új pólust szükségszerűen nem tudták összehozni, hiszen ez a formáció sem a Momentumnak, sem az LMP-nek nem érdeke, és persze kormányváltó erőként sem vehetők komolyan. Legfőbb esélyük így az maradt, hogy valamelyik nagyobb hajó felveszi őket, és a következő négy évet létező pártként tölthetik el. Az MSZP számára ez a lehetőség akár még jól is jöhet, a segítségükkel baloldali gyűjtőpártként pozicionálhatja magát, cserébe akár befutó helyeket is ajándékozhat a kispártok egyes vezetőinek.

A pártfinanszírozási rendszer egy másik lehetőséget is kívánatossá tehet: ha a négy kispárt, vagy kettő-három közülük önálló közös listát állít (hatodik ellenzéki lista), azzal több százmilliós kampánytámogatást kaphatnak, és ha elérik az egy százalékot, évi apanázshoz jutnak, ami a vegetáló túléléshez elég. Ha így döntenek, azzal a többi baloldali-liberális párttól vesznek el szavazatot, viszont megőrizhetik a jelenlétüket a közéletben.

Mindezekből az ambíciókból és érdekből kiolvasható, hogy sem a teljes ellenzéki, sem a szűkebb, baloldali összefogásnak, noha a választási matematika szempontjából volna racionalitása, nincs reális esélye. Az egyes pártok és azok vezetői, ahogy eddig, a következő fél évben is a saját céljaik, szempontjaik és érdekeik szerint cselekszenek majd. A politikában vannak ugyan meglepetések, csodák azonban nincsenek. A puskaport azonban nem árt szárazon tartani.