Vajda János verset ír

Minden olyan gyorsan történt. A tegnap még csellengő jogász urak, a kávéházi Konrádok, a jogaikat hangos asztalcsapkodással követelő ifjak villámgyorsan hadrendbe fejlődtek. Mire feleszméltek, már az utcán álltak valamennyien. És eleredt az eső, a márciusi eső, esett reménytelenül egész nap. A szürke ég alatt elterülő Pest városában nagy mozgolódás támadt. A lelkekben kifeszült a piros-fehér-zöld szivárvány, és a nép szó többször hangzott el, mint bármely gyakori igekötő.

Mert olyan gyorsan történt minden. Petőfi megfogadta Szikra Ferenc jurátus javaslatát, és lehúzta verse első szavát, a rajtát, és ezt írta oda: talpra. Aztán már ott álltak a nyomdában, ahol Irinyi János patetikusan lefoglalta az amerikai Columbia nyomdagépet. Hogy minél gyorsabban meglegyenek, a papírra vetett verset Vasvári ollóval versszakonként levágta, és a nyomdászok sebesen kiszedték. Később Vajda János elkiáltja, hogy irány Buda, és húszezren indulnak át a Várba Táncsics felszabadítására. Este a Bánk bán előadásán egy ábrándos tekintetű, szőke fiatalember áll megbabonázottan Laborfalvi Róza színésznő előtt, és engedi, hogy Thália szépasszonya kokárdát tűzzön a mellére. A forradalom és a szerelem így találkozik Jókai Mór szívében. Mellette Bulyovszky Gyulát a szép színésznő, Szi­lá­gyi Lilla kokárdázza fel, és máris elcsattannak az első csókok a lázas, mámoros estén. Senki sem sejti, hogy még abban az esztendőben Jókai Laborfalvit, Bulyovszky pedig Szilágyit veszi feleségül. A forradalom nemcsak a saját gyermekeit, de a magányt is felfalja.

Ezen a napon, késő éjszaka a fáradt Széchenyi István az alábbiakat írja naplójába: „Ma látom, Magyarország tökéletes felbomlása felé halad. Hamarosan végem lesz.” Neki is igaza van. Mindenkinek igaza van. Csakhogy az események már önálló életre keltek, nincs visszaút. A magyar rebellió megágyaz a nemzetiségi mozgalmaknak is. Horvát, rác, oláh egyszerre fordul Magyarország ellen. Hiába nyújtanák kezüket a Pilvax ifjai a hazában élő, más nyelven beszélő polgártársaknak, azok ellökik azt a kezet. Horvát, rác, oláh ugyanazt akarja, mint ők, csak éppen a magyarság kárára. Aztán már a függetlenség, a polgári jogok sem kellenek, területet követelnek. Trianont akarnak, már akkor, 1848-ban, de Károlyi még sehol, Kun Béla sejtjeiben is csak távoli jövő. Ott és akkor a magyar huszár az úr. Döntsön a kard. Még él a magyar a magyarban.

És özönlik, egyre csak özönlik a nép Kossuth zászlaja alá. A népfelkelők, a komor és kemény magyarok ezrei gyűlnek össze a haza hívó szavára. Addigra a mi márciusi ifjaink már teljesítik hazafias kötelességüket. Lent, a Délvidéken az első világháborút megelőlegező frontháború zajlik, a szerbek beássák magukat a sáncokba. Vajda János honvédként küzd a hadszíntéren. Lehetne tiszt is, a Károly kaszárnyában Pándi ezredes meg is kérdezi tőle, hogy elment-e az esze, hogy csak közember marad? De Vajda János tudja, mit akar. Mindegy neki, melyik táborba küldik, csak egy sipkát és köpenyt kér, hogy az utcára kimehessen. Hogy nehogy valaki naplopó szájhősnek tartsa, aki csak beszél a szabadságról, de cselekedni gyáva.

Vajda János ott menetel a rettenetes januári hidegben Pancsovánál. A magyar honvédek között jár, akik vakon botorkálnak, megfagynak, éhen, szomjan vesznek. Aki elmarad a seregtől, még rosszabbul jár: a környező falvak ellenséges hangulatú lakossága egyszerűen agyonveri. A Pilvax tegnapi ködalakja most az életéért küzd. A néma, vad pusztaságból kiválik néhány honvéd, a fagyhalál közelébe jutó Vajda felkapaszkodik velük egy Zichyfalva felé tartó szekérre. Német gazda fogadja be, fekteti ágyba, és ahogyan családtagjaival figyeli az alvó Vajdát, halottnak hiszi, olyan mereven, lélegzet nélkül alszik, mozdulatlanul.

Élete utolsó pillanatában mi jutott eszébe Petőfi Sándornak? Előzőleg egy Fehéregyháza alatt elfolyó patak hídjánál fél órát merengett. Mire gondolhatott? Hogy nem félt, egészen bizonyos. Amikor két ezred dzsidás megbontja a magyar vonalakat, és összecsap a huszárokkal, Petőfi csak ennyit vet oda Lengyel József járásorvosnak: potomság. Aztán nincs tovább, futni kezd. Fut, hogy még találkozzon Szendrey Júliával, a kisfiával, fut, hogy a magyar szabadságért valamikor, jobb időkben tehessen valamit. De hiába futunk, a sorsunk elől nem menekülhetünk. Petőfi őrnagy ott esik el, ahova a sors és a gondviselés állította. Elesik a hazáért, amelyet szóval és írásban szolgált, elesik a rokonszenves lengyel öregúrért, költőtársaiért, elesik a kiskunokért, a székelyekért, a színészekért, elesik Jancsiért és Iluskáért, a vén zászlótartóért.

Akkor már Vasvári Pál sem él. A legnépszerűbb márciusi ifjú, aki huszonnégy óra alatt a pesti közönség kedvence lett, két héttel Petőfi előtt áll az isteni ítélőszék elé. Azon a végzetes napon Vasvári a Rákóczi-szabadcsapat élén román felkelők ellen indul a Gyalui-havasokba. Talán Teleki Blanka utolsó csókjára gondol, amint hátratekint a sötétzöld atillás katonákra, a darócos székelyekre és a többiekre. Havasnagyfalu határában aztán Vasváriék belesétálnak a román harapófogóba. A fejszével, lándzsával, puskával támadó mócok ellen vitézül tartja magát a néhány száz magyar, de végül győz a túlerő. Vasvári alól kilövik a lovat, de harcol tovább, a túlélő Pivány Ignác eskü alatt tett vallomása szerint az utolsó leheletéig. Amikor a topánfalvi Todean Simion föléhajol, megvizsgálja, hogy él-e még, Vasvári jól érthetően így szól: vigyetek Iancuhoz! Mire a móc lándzsával átdöfi a szívét. A szívét, amely mindig Magyarországért dobogott. Vasvári őrnagy testét megölik, de a lelke tovaröppen. Elszáll a kis erdei tisztás felett, át az Érchegységen, ki az emberi ésszel felfogható univerzumból, túllép időn és téren, és most egy kicsit idetelepszik közénk.

A március 15-i pompás kavalkád szereplői sorra elmerülnek az osztrák börtönök mélyén, száműzetésbe mennek, vagy éppen barátoknál, jóakaratú idegeneknél húzzák meg magukat. Irinyi, Irányi, Jókai, Tompa, Oroszhegyi és a többiek mind-mind a puszta életükért küzdenek. A haza néhány esztendőre rendőr­állammá alakul át. A hazát, a drága hazát, amelyért oly sokan adták az életüket, osztrák katonák, cseh hivatalnokok, morva besúgók árasztják el. A magyar ember szemére húzza a kalapját, és kikémlel alóla. Várja, hogy a viharfelhők eloszoljanak. Csakhogy addigra, mire az ég kitisztul, már egy egész nemzedék száll a sírba. Halálra issza magát Vörösmarty Mihály, feladja Széchenyi István, sírba hanyatlik a vak Wesselényi, sorra elmennek a reformországgyűlések nagyjai. Az utánuk következő nemzedék tagjai pedig, akiknek a nemzet ügyét kellene sikerre vinniük, éppen tömlöcben, száműzetésben vagy vidéki magányban várják a jobb időket.

Hogy aztán azok a jobb idők elkövetkezzenek. Mert amikor levágják a zászlótartót, valaki más veszi át tőle a lobogót. Mindig előrelovagolva, mindig előre, ebben áll a titkos magyar recept. Hogy bármennyien maradjunk is a végén, amíg lesz tanú, aki elmeséli a nagy időket az utódoknak, addig a zászló soha nem hanyatlik le.

Vajda János sok-sok évvel a szabadságharc után különös úrral találkozik gyakori pesti sétáin. „Köszöntjük egymást szívélyesen, azután továbbhaladunk, anélkül, hogy valaha a múltak emlegetésébe bocsátkoznánk. Úgyis tudjuk mindketten, mire gondolunk akkor, amikor egymást viszontlátjuk. Fogadni mernék, hogy ő is, mint én, elhaladva egymás mellett, a pancsovai szerencsétlen hadjáratra gondol.” Valóban, mit is kellene mondaniuk egymásnak? Hogy együtt látták a poklot, és a régiek emléke kísért? Hogy a holtnak véréből nem szabadság fakadt, hanem kompromisszum? Lehet-e, szükséges-e beszélni arról, amit úgyis tudnak, és amelyen semmilyen földi hatalom változtatni már nem képes?

Talán csak az ima ereje segítene. Vajda János hazamegy, és imádkozni próbál. De a múlt, a tovasuhanó pancsovai társ arca kísérti, eltereli gondolatait. A régiekre gondol, és arra, hogy lesz még ünnep a világon.

Talán lesz. Ha nem is ebben az életben, majd a másokéban. Erre gondol Vajda János, és tompa, sötét álomba merül. És álmában nyihognak a paripák, felsír egy gyermek, morajlik a föld. Akik oly sokat veszekedtek, akik gyűlölték egymást, most kézen fogva előtte állnak. Jelen és jövő, élő és holt összevegyül. Kossuth átkarolja Széchenyit, Görgei Perczellel parolázik, Petőfi Klapkát lapogatja. Köröttük zöld liget, madárdal, mély nyugalom. Talán ez az üdvözülés, riad fel álmából Vajda, megtömi pipáját, és asztalhoz ül. Verset szokott írni ilyen magányos hajnalokon. 

Lapszám: