Útikalauz Brüsszelhez

Azt a megtisztelő felkérést kaptam a Demokratától, hogy első kézből számoljak be, milyen is egy igazi „brüsszeli vita”. Múlt hét csütörtökön ugyanis az Európai Parlament Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottsága (LIBE) meghallgatást tartott a „magyarországi jogállamiság helyzetéről”, amelyen meghívott előadóként, egyféle „tanúként” magam is részt vehettem. És bár azt hinné az ember, hogy a liberális demokrácia fellegvárában, ahol egymás meghallgatása és egymás érveinek megértése kiemelten fontos, és ahol az eurokrácia papjai naponta áldoznak intellektuálisan a Konszenzus és a Kompromisszum istenségeinek, egy ilyen esemény „perdöntő” fontossággal is bírhat – de ez sajnos nem így van. Az elmúlt évek súlyosan elfogult és tévedésektől hemzsegő, ezáltal önmagukat hiteltelenné tevő dokumentumaiból kiindulva – emlékezzünk csak a Tavares-jelentésre vagy a szintén a „magyarországi helyzetről” szóló 2015-ös állásfoglalásokra – vélelmezni lehetett, hogy az „ítélet” már elkészült, csak el kell intézni még előtte a formalitásokat.

Az sem kecsegtetett jó előjellel, hogy a bizottság jelentéstevőnek egy Judith Sargentini nevű holland zöldpárti EP-képviselőnőt kért fel, akinek „jóindulatához” sok kétség nem fér. Sargentini volt az, aki a folyó eljárást megelőző plenáris vitában fennhangon követelte a Magyarországért szintén nem túlzottan lelkesedő Frans Timmermans európai bizottsági alelnöktől, hogy ne ötöljenek-hatoljanak már annyit, hanem üstöllést indítsák meg az úgynevezett 7-es cikkely szerinti eljárást hazánk ellen. Sargentini asszony eurokrata karrierjét megelőzően korábban jogvédőként és baloldali aktivistaként ténykedett, és mióta EP-képviselő, Magyarország és Lengyelország szakmányban történő szapulásán kívül napi szinten aggódik a szexuális kisebbségek jogaiért. Stílusa talán nem annyira bicskanyitogató, mint az SZDSZ legjobb időszakát idéző Sophia in ’t Veldé – szintén holland, szintén LIBE-tag –, de azért bizonyára nem hiába sorolta őt a Nyílt Társadalom Alapítvány saját maga megbízható szövetségesei közé.

Ráadásul – és itt akár rá is térhetünk a szóban forgó eljárásra magára – készen kapott anyagból tudott dolgozni. Mert bár Timmermanst nem tudta meggyőzni arról, hogy a bizottság maga kezdeményezze ezt a 7-es cikkely szerinti eljárást – rögtön felfedem, miről is szól az –, idén májusban Sargentini jókedvű, aktív tevékenységgel járult hozzá ahhoz, hogy az Európai Parlament plenáris ülése elfogadja a „magyarországi helyzetről” szóló állásfoglalást. Az állásfoglalás – hogy, hogy nem, elvtársak – éppen a LIBE-t jelölte ki arra a „nemes feladatra”, hogy készítsen különjelentést a témában: és most tessék figyelni, azért, hogy majd „a plenáris ülés szavazzon a Tanácsot a 7-es cikkely szerinti intézkedésre felhívó javaslatról”. És mielőtt az izgalmaktól kiesne az ember fogtömése, elárulom: az Európai Unióról szóló szerződés 7-es cikkelye rendelkezik arról, mi a teendő, ha fennáll az egyértelmű veszélye annak, hogy egy tagállam súlyosan megsérti azokat a bizonyos „európai értékeket”. Ezen, egyébként a szerződés 2. cikkében felsorolt értékek – mint a „jogállamiság”, a „demokrácia”, az „emberi jogok”, az „igazságosság” meg hasonlók – jól csengő, de definiálatlan, konkrét, egyértelmű tartalommal nem bíró fogalmak. Ahogy azt az EP egy, a jogállamisági eljárásokkal foglalkozó anyaga is megállapította: maguk a szerződések sem adnak definíciót az EU-s értékeket illetően.

És ez itt a baj. A Magyarország – és Lengyelország – ellen zajló eljárások során ugyanis olyan homályos elveket igyekeznek általánosnak és egyetemesnek beállítani, amelyek konkrét tartalma az egyes tagállamok eltérő kulturális, jogi, történeti hagyományai folytán mindenhol más és más. A jogállamiságot, kvázi az állam jog alá rendeltségét – vagy legalábbis valami ilyesmit – az egyes nyelvek, jogi kultúrák is teljesen eltérő módon fejezik ki: angolszász területeken ez „rule of law” (jogrend), német vagy német behatású területeken „Rechtsstaat” (jogállam), frankofón országokban „constitutionnalisme” (alkotmányosság). Ahogy felcsapjuk a Jogi lexikont a vonatkozó résznél, a „jogállam (…) egy egyértelműen sehol sem definiált, így különbözőképpen értelmezhető fogalom”. És a legabszurdabb esetekben a „különbözőséget”, a „sokszínűséget” egyébként dicsőítő uniós szervek minderről jelen helyzetben nem akarnak tudomást venni. Nyilvánvalóan persze azért, mert e szlogen éppen a megfoghatatlansága miatt kiválóan használható a „renitens” tagállamok feje felett lóbálandó lángpallosként.

Az „uniós értékek” igen flexibilis értelmezésére lakmuszpapírként szolgálnak a most Magyarországgal szemben folyó eljárások is: egyes EP-képviselők véleménye szerint ugyanis a menedékkérőkkel szemben a határokon alkalmazott – egyébként uniós szabályokon alapuló – tranzitzónás eljárás, a felsőoktatási törvény módosítása, a civiltörvény, de a Népszabadság „bezárása”, a Lukács Archívum megszüntetésének veszélye, sőt, a Roma Parlament „kényszerkilakoltatása” is mind „rendszerszintű fenyegetést jelentenek a jogállamiságra nézve”. Hogy az „LMBTI-személyek” (bármit is jelentsen e betűszó) jogsérelmeiről már ne is szóljunk, ugye. A felhozott érvek abszurditásán túlmenően van azonban egy másik, talán súlyosabb probléma is: nevezetesen az, hogy a kifogásolt intézkedések, jogszabályok egytől egyig a tagállami szuverenitás részét képezik. Azaz itt valójában nem is jogállamiság- vagy demokráciaproblémáról, hanem szuverenitásvitáról van szó. A Magyarország ellen felszólalók lényegében a „jogállamiság” ködös rejtelmeibe burkolózva igyekeznek elvitatni, hogy egy szuverén ország mit tehet és mit nem tehet meg.

És e problematika háttere igazából az, hogy hiába írják az EU-s szerződések, hogy az unió köteles tiszteletben tartani a tagállamok „nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének”, a lényeges közjogi, illetve húsba vágó társadalompolitikai területeket illetően nincs pontosan tisztázva, mi tartozik EU-s és mi tagállami kompetenciába. Joggal mondhatná persze valaki, hogy de hiszen az alapszerződések szólnak a kizárólagos, megosztott, kiegészítő, támogató, illetve tagállami hatáskörökről, a probléma az, hogy a gyakorlati elhatárolás politikailag kiélezett időkben nehezen megy – és ilyenkor persze az uniós szervek mindenféle általános elvre hivatkozva igyekeznek minél mélyebben belemarni a tagállami szuverenitásba.

Hogyhogy nincsenek ezek kellőképp tisztázva, miért van lehetőség a szájíz szerinti értelmezésre egy több évtizedes múltra visszatekintő intézményrendszer esetén? Azért, mert ahogy lenni szokott, a jólét és a gazdasági prosperitás időszakában a döntéshozók szívesebben foglalkoztak azzal, ami relatíve problémamentes. Az unió, illetve jogelődei az egymáshoz politikailag és habituálisan azért közelebb lévő nyugat-európai országok gazdasági együttműködéseként jött létre, ahol a konjunktúra időszakában egységesedtek egyes, főleg a versennyel és a kereskedelemmel összefüggő szakpolitikák, és talán egyértelműbb volt, hogy ezen államokat mi tartja össze. A folyamatos bővüléssel, a közép-kelet-európai államok csatlakozásával, az európai alkotmányozás zátonyra futásával, majd a pénzügyi és migrációs válsággal azonban olyan kihívások érték a már valóban igen sokszínű közösséget, melyekre nem tudott az hatékony választ adni.

Így egyes tagállamok – joggal – úgy gondolták, hogy problémáikat maguk oldják meg, és végső soron ez volt az, ami felszínre hozta az egyébként búvópatakként eddig is meglévő „szuverenitáskérdést”. Mihez van joga egy szuverén állami döntéshozónak országa nemzeti vagy alkotmányos identitását illetően? Adtunk-e át szuverenitást az uniónak, vagy – ahogy az Alaptörvény is fogalmaz – csak arra adtunk felhatalmazást, hogy a szuverenitásból fakadó egyes hatásköröket gyakoroljuk a többi tagállammal közösen, az unió intézményei útján? Ennek fényében van-e felhatalmazása Brüsszelnek például arra, hogy a szuverenitás egyik alapelemét, a lakosság összetételét akár kvóták útján megváltoztassa?

Megannyi kérdés, melyre nincs válasz. Pontosabban van, csak őszintétlen: hogy hát a szolidaritás, az emberi jogok meg az igazságosság miatt teljesíteni kell, amit az unió kér, akár átruháztuk az adott hatáskört, akár nem. Ha azonban őszintén szemléljük a dolgokat, láthatjuk, hogy itt alapvető társadalmi kérdéseket „ócsítanak” technikaivá, eljogiasítva a politikát. A különböző „európai értékek és standardok” elvont értelmezéséből akarnak „megkreálni” egy globális alkotmányjogot, melynek egy tagállami kormányzat inkább meg kell feleljen, semmint saját választói akaratának.

Kerülgethetjük ezt, mint macska a forró kását, de tény: ahogy az elmúlt években sokszor, az Európai Parlamentben is világnézetek harca zajlik. Az egyik létre szeretné hozni a nemzeteket és határokat nem ismerő, föderatív és multikulti Európa nyílt társadalmát – a másik pedig még meg szeretné óvni a zsidó-keresztény hagyományvilágon alapuló, a tagállamok alkotmányos identitását tiszteletben tartó nemzetek (és a józan ész) Európáját. Utóbbi álláspont világos, de ha például Sargentini asszony is őszintén megvallaná a maga célját, lehet, párbeszédes monológok helyett érdemi tér nyílna az érvek ütköztetésére.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

Lapszám: