Hiába a rengeteg híradás, hiába a rossz tapasztalat, még mindig szedi áldozatait az úgynevezett unokázós csalás. Röviden a lényeg: idős embereket felhív valaki azzal, hogy ő a mentős (ismerős), az illető unokája (egyéb hozzátartozója) nagy bajban van, azonnal pénzre van szüksége, máris mennek érte. Olykor az unoka szerepét is eljátsszák a telefonban, vagy valamelyik közeli hozzátartozóét. Hogy számos idős ember bedől a trükknek, annak lélektani oka van. Egészséges lelkű emberben ugyanis, ha arról értesül, hogy az unokája nagy bajba került, egyszerűen blokkolódik a józan ész, és az azonnali, feltétlen segítés kényszere veszi át a helyét. A morális késztetés felülírja az észszerűséget. Magyarán: az idős ember morális zsarolás áldozatául esik.

Nagyon fontos hozzátennünk, hogy az unokán, családtagon való segítés jó, értékes, pozitív törekvés. Az emberi civilizáció egyik fundamentális alkotása az a belénk programozott tulajdonságunk, hogy a bajban lévőn segíteni akarunk. Éppen ez az ördögi a dologban: a zsaroló a bennünk lévő jót fordítja ellenünk, hogy akár a legféltettebb kincseinket is kiszolgáltassuk neki.

Az érzelmi zsarolással azonban nem csak pénzt lehet kicsikarni, hanem hatalmat is – ami végső soron szintén a pénzszerzés egy módja. A politikai oldalak közötti küzdelemben a baloldal évszázadok óta él vele, legyen szó akár az arisztokrácia előjogainak vagy a tőkés kizsákmányolásnak az eltörléséről, akár a nemzeti kohézió felszámolásáról.

Nézzünk konkrét példát. Amikor a hazai balliberális politikai erők egyik legbefolyásosabb médiatámogatója, Kálmán Olga a legutóbbi kampányban a migráció kapcsán fájdalommal teli tekintetű, szép arcú kisgyerekekről beszélt, akkor ugyanolyan „unokázós” csalást követett el, mint akik pénzért teszik ezt. Az volt a célja, hogy a nézőben a természetes és egészséges késztetés (gyereket szenvedni nem hagyunk) győzze le a józan megfontolást, a morális kényszereknek engedelmeskedjék, a befogadás mellett álló pártokra szavazzon, de legalábbis forduljon el a be nem fogadás híveitől.

Hogy ez a zsarolás milyen eredményes tud lenni, arról a minap Raffaele Nogaro, Caserta olasz város nyugalmazott püspöke adott példát. Az idős pap a következőket jelentette ki: „Morálisan, és mint a hit embere, kész lennék minden keresztény templomot mecsetté alakítani, ha ez hasznos lenne ebben az ügyben, és segítene megmenteni szegény és boldogtalan férfiak és nők életét, mert Krisztus nem azért jött a földre, hogy templomokat építsen, hanem hogy segítsen az embereken, tekintet nélkül a rasszukra, hitükre vagy nemzetiségükre.”

Ha a kérdés teológiai volna, sok más mellett szembeszegezhetnénk a püspök állításával Krisztus egyházát, amelyet Péterre, a kősziklára épített, és amelyen a pokol kapui sem vehetnek erőt (Máté 16,18–19), szembeszegezhetnénk a kánaáni asszony esetét, Máté 15,21–28-ból, amikor Jézus a hozzá segítségért forduló pogány asszonynak nem kevesebbet mond, mint hogy: „Én nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz.” És ha ez nem lenne elég, még azt is hozzáteszi, hogy: „Nem jó elvenni a gyermekek kenyerét, és odadobni a kutyáknak.” Igaz, a hitéért mégis meggyógyítja az asszony lányát – ismételjük, a Jézusba vetett hitéért.

De persze a kérdés nem teológiai, hanem lélektani. Az idős püspök a mesterségesen előállított morális nyomás alatt önkéntelenül, csupa jó szándéktól vezérelve hagyta, hogy a józan esze helyett a kívülről belétáplált morális késztetés vegye át felette az uralmat, így késszé vált akár a legnagyobb kincsét is önként a morális zsarolók kezére adni.

Korábban úgy tűnt, hogy a zsarolók csupán az önképünk javítására irányuló természetes törekvésünkkel élnek vissza, és a „jóemberség” jutalomcímkéjét kínálják cserébe azért, hogy a nekik tetsző módon cselekedjünk, politikai ellenfeleiktől elforduljunk. Ennek a visszaélésnek a jelentőségét sem szabad lebecsülnünk. A közelmúltban például az otthonápolási díj körüli médiafelhajtás mutatott rá példát. Az akció mögött a politikai szándék világosan kitapintható: a kormányt a rászorulók gondjai iránt érzéketlenként bemutatni, vele szemben a baloldalt a gyengék mellett kiállónak festeni. A balliberális médiától a „jó ember” címkét csak az ápolási díj emelésével egyetértők kaphatták meg, ahogy az utcán élő hajléktalanok támogatói is, függetlenül attól, hogy mindez hogyan illeszkedik a szociális ellátórendszerekbe, és milyen következményekkel jár.

Látnunk kell azonban, hogy többről, mélyebb lelki folyamatról van szó. Illusztráljuk ezt egy példával. Történt, hogy egy befagyott észak-kanadai tengeröböl még megmaradt nyílt víztükrében felbukkant két bálna. Mint tudjuk, ezek tüdővel lélegző állatok, a levegővételhez jégmentes, szabad vízfelületre van szükségük. Szakemberek megállapították, hogy időközben olyan szélesen befagyott a tenger, hogy ez a két állat már nem tud kijutni a nyílt vízig, viszont hamarosan az öböl is befagy, tehát biztosan meg fognak fulladni, a part menti kisváros lakóinak szeme láttára. A helyi, majd az országos, végül a világmédia is felkapta a jól filmezhető eseményt, aminek következtében több millió ember számára vált elviselhetetlen morális teherré, hogy az a két állat a szemük láttára menthetetlenül elpusztul. Rövidesen egy amerikai és egy orosz katonai jégtörő indult el, utat vágtak a jégen, az egyik bálna elpusztult, a másik kijutott a nyílt tengerre, dráma és katarzis lett a vége. Miközben pár száz kilométerrel arrébb profi bálnavadászok mindenféle médiafigyelem nélkül ejtették el a bálnákat. Az akció teljesen irracionális volt, a morális kényszer azonban nem tűrte a racionális cselekvést.

Egyetlen esemény során, különösebb káros következmények nélkül az ilyen irracionalitás elfogadható, olykor szükséges is. Hosszú távon, a következményekkel nem számolva azonban önpusztító. Nem lehet minden bálnáért jégtörőket küldeni, az azok által az út során elhasznált gázolaj amúgy is többet árt a természetnek, mint amennyit a jégtörés használ. Nem lehet minden hiteltartozás miatti kilakoltatást megtiltani, mert akkor megszűnik a lakáshitelezés. Nem lehet minden hajléktalannak komfortos életet biztosítani, mert akkor mindenki hajléktalan akar lenni, és nem lesz, aki eltartsa őket. Nem lehet minden életveszélyes lélekvesztőn tengerre szálló migránst Európába fuvarozni, mert akkor még többen szállnak tengerre, és közülük még többen fulladnak bele. Nem lehet a globális dél minden szegény emberét a globális északnak befogadnia, mert attól csak a szegénység költözik északra, miközben délen is megmarad.

A politikai unokázók felelőtlen, a következményekkel nem számoló jóságra akarnak rávenni minket, saját, önző és rövidlátó céljaik érdekében. Meg kell értenünk, hogy a fejlett világ polgáraiként a morális bátorság új megjelenési formáját kell elsajátítanunk: a felelős, következményekkel számoló, nemet mondani is tudó jóságot. Meg kell értenünk, el kell hinnünk, bátran kell képviselnünk, hogy a felelőtlen jóságnak nem az önzés az ellentéte, hanem a felelős jóság.

Erkölcsi erő és bátorság kell hozzá, mert szűkkeblűséggel, önzéssel, a keresztényi elvek megtagadásával, idegengyűlölettel, rasszizmussal, ilyen-olyan fóbiákkal vádolják azokat, akik felszólalnak a felelőtlen jóság ellen. A vádolók közt jó szándékú emberek is vannak, akik nincsenek tudatában, hogy már ők is a morális zsarolás áldozatai. Úgy tűnik, hogy köztük van a keresztény-keresztyén egyházak számos vezetője is, nem csak Caserta püspöke. Keresztényként, keresztyénként nekik különösen nehéz ellentmondani, ám most ez az ellentmondás az erkölcsi kötelesség, annak elmulasztása a vétek.

Akinek kétségei vannak, idézze emlékezetébe a történelem egyik legnagyobb felelőtlen jóságkísérletét, a tőkés kizsákmányolás eltörlését. Ebbe a kísérletbe milliók haltak bele és százmilliókat fosztott meg a jó élet lehetőségétől. Most hasonló világméretű társadalomátalakítási törekvéssel állunk szemben, és utódainknak tartozunk azzal, hogy szembeszállunk vele.