A tradíció fogalmán gondolkodtam. Mert ma valahogy nagyon divatos lett ez a kifejezés. Röpköd. Száll erre-arra. Dobálják különféle emberek és körök. És az ember csak kapkodja a fejét, és nem is látja tisztán, mi az a valami, ami átszáll a légtéren, és jelszóvá, szlogenné merevedve fenn ragyog politikai törekvések zászlaján.

Voltaképp, mi az hogy tradíció? Kerestem mindenhol, de sehol nem találtam a választ. Legfőképp azoknál, ahol elsősorban szerepel az unásig szajkózott szlogenek közt. Nos, én válaszolok rá.

Sokféle tradíció van. Tradíció az, hogy köszönök egy idősebb embernek, mert az apám így tanított. Esküt nem szegek, mert az bűn. Ha kölcsönadnak valamit, azt visszahozom időre. Ez a tradíció.

Természetesen nem „csak” ez. De ha ez hiányzik, akkor kenheti az ember a hajára Julius Evolát meg a kétfejű sast.

Aminek nincs köze a valós élethez, Istenhez sincs, tehát maga a rendetlenség. A „Keresztes háborúk története” című kötet magasabb minőségi szint, mint a kerítés, amit egy munkás ácsolt, de ha a kerítés nem biztonságos, nem tudod olvasni a könyvedet nyugalomban. A testet táplálni kell, hogy működjön az elme. Ez van a nemzetekkel is. Ha a népdalaiddal nem vagy tisztában, felesleges olvasnod John Lukácsot. Ha a fajodhoz, nyelvedhez nem vagy hű, csak annyira vagy a normalitás pártján, mint egy munkásőr, aki rászól a kollégájára, hogy ne cigizzen munkaidőben.

Az ember először magyar, aztán szintezik önhitten, hogy ő milyen kaszt. Ha a sorrend megfordul, már beteg dolgok születnek.

A nacionalizmus a test, a szintekben gondolkodás a fej. De ha az első nincs a helyén, és tagadva van, akkor mozgásképtelen gondolkodó lény születik, aki az életről filozofál, s közben ki nem mozdult a lakása ajtaján.

Ha nem tanulsz meg kötődni a gyökereidhez, nem fogsz egyenes tartással állni a földön, s a fej is torz dolgokat gondol. És magad sem veszed észre, mik jönnek ki belőled. Mondataid, ha nem is betegebbek, mint a melegházasság, gyakorlatilag az előszobája.