Végre. Igen, végre eljutott addig a magyar kormány megítélése Németországban, hogy valakik fajsúlyosan emelték fel a szavukat az ellen: Magyarországot Orbán Viktor kormányzása eredményeként illiberális mintaállamként írják le.

A Német Külpolitikai Társaság (DGAP) június első felében jelentette meg azt a dolgozatát, amelyben a 2010–2014 közötti időszakban a Magyarországgal és az Orbán-kormánnyal kapcsolatban született német tudósításokat vizsgálja a németországi médiában.

Méghozzá azon a kilenc fontos területen, amelyikben a legtöbb vád érte az Orbán-rendszert, mint a jogállamiság, a hatalmi ágak szétválasztása, az igazságszolgáltatás függetlensége, a választójog, média, szociális igazságosság és korrupció, antiszemitizmus, hajléktalanság és a roma kisebbség helyzete.

A dolgozatot a DGAP Magyarországi Munkacsoportja jegyzi, Klaus von Dohnanyi elnök mellett a szerzők: Gelencsér Ágnes, Hegedűs Dániel és Gereon Schuch.

A mintegy harmincoldalas „jelentés” általános bevezetés, módszertantisztázás után Magyarország helyzetének rövid áttekintésével kezd, majd az említett témakörökben egy-egy példán keresztül mutatja be, hogy hol, miként és miben csúsztatott a német, alapvetően liberális média az Orbán-kormány tevékenységének bemutatása, interpretálása kapcsán.

A dolgozatnak azért van nagy jelentősége, mert most először német nyelven, alapvetően német közvélemény-formáló szándékkal született, és bizony példák sokasága által mutatja be, hogy a német közvéleményt sokszor szó szerint félretájékoztatták a magyarországi kormányzati cselekvésekről. Ezen torz tudósítások elsődleges célja pedig Orbán Viktor negatív megítélésének kialakítása volt, nem is annyira a német közvéleményben, mint inkább a német politikusi osztály egészében.

A tartalmi elemek kapcsán a harminc oldalon végre visszaköszönnek a kormány érvei is a politikai és gazdasági rendszer átalakítására vonatkozóan, ugyanakkor a dolgozat néhány helyen kritikával is él, de korántsem abból a dühödt alapállásból, amelyből a német liberális média tudósított a második Orbán-kormány tevékenységéről.

És lám, mindennek meg is van a hatása. A Die Weltnek adott interjúja után Dohnanyit, aki egyébként egykori hamburgi polgármesterként igen jelentős véleményformálónak számít ma is Németországban, máris pergőtűz alá vette a német politika és média egy része – hogy mer kibeszélni a német fősorodból, hogy meri leleplezni a legnyilvánvalóbb hazugságaikat?

Amellett, hogy egy hét alatt média- és politikai elemzők egész sora szólalt meg az ügyben a von Dohnányi-féle tanulmány kapcsán, Niels Annen, a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) külpolitikai munkacsoportjának vezetője is levelet írt a Német Külpolitikai Társaság főtitkárának, Harald Kindermann nagykövetnek, tekintettel arra, hogy az ő folyóiratuk közölte a tanulmányt. A levél – micsoda véletlen – idehaza a Népszava birtokába került, amit a lap természetesen azonnal közzé is tett, lám, a német politikusok is elfogultnak tartják a jelentést, méghozzá Orbán mellett elfogultnak.

Persze a neves SPD-külügyér egy szót sem veszteget azokra a nyílt hazugságokra, csúsztatásokra, amelyeket a tanulmány minden egyes fejezet elején szó szerint idéz, s ami félreérthetetlenül a magyar kormány és a miniszterelnök lejáratását célozza. Nem. Ő csak egyszerűen felszólítja a politikatudományokban jártas neves főszerkesztő professzort, hogy a jövőben legyen már mértéktartóbb, ha valamit megjelentet Magyarországról:

„Nagyon üdvözölném, hogy a jövőben a Külpolitikai Társaság (DGAP) kiadványainál erőteljesebben figyeljenek egy bizonyos távolságtartásra a vizsgálat tárgyát illetően és elkerüljék azt a benyomást, hogy egy ország és kormánya pártjára akarnak állni” – idézi a levelet a Népszava.

Azért az arcátlanságnak is van határa. Azok, akik napi szinten, minden mértéket és erkölcsi mércét nélkülözve, tudatosan vagy tudatlanságból folyton pocskondiáznak egy kormányt, egy miniszterelnököt, azok kérnek „bizonyos távolságtartást a vizsgálat tárgyát illetően”?

De tényleg nem szégyellik magukat?!

Hogy a jelentés alapvetően Orbán-barát-e? Igen az! Ám nem elvtelenül, nem szakmai kritika nélkül, nem eljátszva, hogy mondjuk a személyzeti politika területén nincs kamarillajellege a végrehajtásnak, nem állítja, hogy a média területén nincsenek előnyök a Fidesz–KDNP részére, nem hazudja azt, hogy a médiaszabályozásban, s általa a politikai versenyben nincsenek helyzetelőnyei a kormánypártnak. Ezeket mind megállapítja, csak ezek mellett az egészet is nézi, pont felülről, részben „a tárgytól távolságtartóbban”, s megállapítja, hogy az egész magyarországi politikai struktúra mindezek mellett demokratikusnak mondható. Él benne a piaci verseny – kormánytorzítások mellett is. Él benne a média pluralizmusa, vagyis sokszínűsége és policentrikussága, vagyis több eltérő közvélemény-formáló orgánum által meg lehet bizonyosodni az igazságról – a közmédia kormánypárti átalakítása mellett is.

A jogállami intézmények működnek, akkor is, ha a kormánypárt élükre saját kádereket helyezett többségi demokráciák zsákmányszerző politikája által, s a választási törvény és az alkotmányos keretek kialakítása az új Alaptörvényben nem lép túl az Európában elvárt demokratikus sztenderdeken, maximum a kormánypárt konzervatív szemléletét tükrözi, azt a szemléletet, amelyet a magyar választók 2010-ben kétharmados többséggel kormányzásra választottak.

Kitértek a szerzők az illiberális állam, illiberális demokrácia Tusnádfürdőn felvetett problematikájára is. E ponton különösen tetten érhető a jelentők szimpátiája a miniszterelnök iránt, de ezzel együtt is inkább ők állnak közelebb a helyes értelmezési kerethez, mintsem azok, akik Magyarországot ideáltipikus illiberális berendezkedésű politikai rendszerként akarják leírni.

A tanulmány azt a hazai jobboldali narratívát tükrözi vissza, miszerint a kormányfő az „illiberális állam” ideájával pusztán annyit akart mondani, hogy „nem liberális” gazdasági rendszerű államot építene. Új könyvemben (Leviatán ébredése, avagy illiberális-e a magyar demokrácia?), s e hasábokon korábban is tételesen kimutattam a tusnádfürdői beszéd elemzésében, hogy ez nem így van. Egyfelől azért, mert a fogalomhasználat jóval nagyobb többletjelentéssel bír Zakaria megalkotása óta, másfelől azért nem, mert maga a beszélő a fogalom többszöri használatakor egyértelműen bizonyítja hallgatóságának, hogy nem akarja újraértelmezni az illiberális kifejezés jelentését, még ha az az állam fogalommal is társítja, hanem azt szinte pontosan szakirodalmi jelentésének keretében használja.

Mindezzel együtt legalább teret engedtek egy másik megközelítésnek is a tanulmány szerzői, nem csak annak, amelyik a patás ördögöt akarják megrajzolni Orbán személyében, csak azért, mert használta ezt a fogalmat.

Ugyanakkor a tanulmány figyelmeztet is. Méghozzá arra, hogy igenis nagy jelentősége van annak, milyen nyelvi formákat és milyen közegben használ a miniszterelnök. A félreérthetőt negatív politikai közegben mindig félre is fogják érteni, és a média – pont a tanulmány példái mutatják – interpretációival pedig mindig félre is fogja értelmezni.

E téren a szerzők ugyanarra a megállapításra jutnak, mint amire Roger Scruton, a jeles angol konzervatív jutott még 2012-ben, amikor az Orbán-kormány konfliktusairól nyilatkozott, miszerint az Orbán-kabinet és a miniszterelnök úgy általában nem magyarázza el jól szándékait, s állandó gyors cselekvései miatt mindig csak fut a kritikák után, s ezért tűnik magyarázkodónak, vagy éppen, ha ebbe nem áll bele, akkor gőgösnek.

De összességében a dolgozat az első olyan nemzetközi kísérlet, amelyik legalább a realitások talaján áll, és nem valami zsigeri értetlenség és elutasítás tükröződik benne minden iránt, ami jobboldali, konzervatív és nemzeti szuverenitást hangsúlyozó politika.

A jelentés mind az antiszemitizmus, mind a roma kisebbség magyarországi helyzete kapcsán a mértékletességet és az arányosság hiányát kéri számon a német média liberális részén, hiszen e téren is jelentős félretájékoztatás folyik a magyar kormány kapcsán Németországban.

Összességében pedig a szerzők megállapítják:

„A szakértők véleményét is figyelembe véve a munkacsoport összességében arra az álláspontra jutott, hogy Magyarország továbbra is egy szabad és demokratikus jogállam, melyben a sajtó nem szenved cenzúrától, az igazságszolgáltatás intézményi függetlensége adott, az Orbán-kormány pedig nem támogatja az antiszemitizmust. Ellenkezőleg, épp az ellene való küzdelemben tett jó néhány fontos lépést. A DGAP munkacsoportja a magyarországi igazságszolgáltatás függetlenségéről is meg van győződve.

Ugyanakkor Orbán erős párton belüli pozíciója gyakran vezet egy pártpolitikailag motivált személyzeti politikához, ami egyrészt nem járul hozzá az intézmények független és hatékony működéséhez, másrészt a minden demokrácia számára nélkülözhetetlen sokféleség visszaszorulásához is vezethet.”

A konfliktusvállalások kapcsán pedig így summázza álláspontját a munkacsoport:

„Aki azt szeretné, hogy ügye meghallgatásra találjon az európai politikai diskurzusban, az nem használhat könnyen félreértelmezhető nyelvezetet.”

Egyetértünk! Ahogy azzal a diskurzus­szándékkal is, amely nem a média nagyot mondó, fogyasztást növelő, és ezek mentén elfogult logikáját követi, hanem a tárgyilagos, kritikát sem nélkülöző vitát serkenti. A Német Külpolitikai Társaság jelentése valójában az első ilyen érdemi munka az Orbán-rendszer megítélése kapcsán.

(Könyvbemutató: Leviatán ébredése, avagy illiberális-e a magyar demokrácia?, június 30-án, kedden 18.00-órától a Kossuth Klubban – Múzeum u.7.)