Szeretném megérteni, mi játszódik most le az ellenzéki koponyákban. Próbálom felidézni, mit éreztünk mi 2002-ben, a második forduló után, és attól félek, megcsalnak az emlékeim. Arra világosan emlékszem, hogy elkeseredtünk, mondogattuk talán azt is, hogy ilyen meg olyan az ország, aztán itt valahol meg is állt a történet.



Arra is határozottan emlékszem, hogy a vereségből a tenni akarás, a nagyobb erőkifejtés vágya sarjadt. Hogy legközelebb mi vesszük kézbe a saját sorsunkat. Hogy nem a reváns, hanem a nemzet jövője miatt harcolunk, hiszen mi vagyunk többen, nem az elszédített tömegemberek. Abban is biztos vagyok, hogy egyetlen pillanatra sem horgadt fel bennünk a gondolat, hogy pusztán azért, mert a másik politikai formáció megnyerte a választást, el kéne menni az országból. Olyannyira nem, hogy röviddel a bukott választás után szomszédok, ismerősök, ismeretlenek nyújtottak egymásnak kezet, a polgári körös mozgalommal a kampány lendülete ott maradt köztünk. Néhány hónap leforgása alatt erősebbek lettünk, mint valaha. Társtalan magányunkból családba érkeztünk, egyéni félelmeink feloldódtak a közösségi tenni akarásban.

Mindezt azért írom, mert egy hete másról sem olvasok a baloldali nyilvánosságban, mint hogy itt a világ vége, irány a nagyvilág. Ez az elképzelés abból az illúzióból származik, hogy ők, akik a laptopjaikkal összezsúfolódtak egy pár négyzetkilométeres területű körben a budapesti belvárosban, különleges emberek volnának. Nem azok. Az sem igaz, hogy nélkülük nem leszünk majd meg valahogy. Szerintem pompásan meglennénk. Fájdalom, soha nem váltják valóra fenyegetőzésüket, és itt maradnak velünk, hiszen külföldön egyetlen petákkal sem keresnének többet alibi létezésükkel, és Budapest voltaképpen kellemes hely, sokkal jobb, mint a színesedő Brüsszel, Bécs, London. Legalábbis szerintünk. Élünk a gyanúperrel, hogy szerintük is, máskülönben már régen kint mosogatnának, meg pötyögnének a laptopjukon, elvégre nemzetközi a mozdulatsor, bárhol elvégezhető.

A liberálisok megszokott kétségbeesett jajveszékelése, üres moralizálása persze, hamar lecseng. És miután itt maradtak, megpróbálnak ismét úgynevezett tényezővé válni. Nem lesz könnyű. Magyarország lesújtó ítéletet hozott, gyakorlatilag leváltotta az ellenzéket. A magyar vidékről kiderült, amit eddig is tudtunk, de a Pozsonyi úti kávézóból nem látszott: az emberek a saját érdekeiket választották az ideológiai megfelelés helyett. A magyarság elsöprő többségében megvan a hazaszeretet, amely veszély, választás, provokáció esetén elemi erővel feltör, és összerántja a sorainkat. Nem a Fidesz nevű párt, még csak nem is a 2018-as Magyarország, hanem a jövő felől nézve mondjuk, hogy az éles ösztönű népeknek nagyobb esélyük van a túlélésre, mint az elkényelmesedett, lomha, erejét veszett nemzeteknek.

A Jobbikban kevésbé csapott magasra a kivándorlási hisztéria az elmúlt héten, de blődségból itt sem akadt hiány. Egy Balogh Gábor nevű szerző az Alfahíren közölt írásában sietősen eltemette magát és Magyarországot. Mert a kettő, ugyebár, összefügg: akárcsak a liberális megmondók, ők is azt hitték, hogy a nemzet velük kezdődik, és velük is ér véget.

Elolvassa az ember ezt a cikket, és arra gondol, hogy a jobbikos holdudvarban ugyanúgy megbomlott a belső rend, elillant a józan ész, mint a liberálisban, ezeknek fogalmuk sincs, mit beszélnek. Balogh idézi például a Megáll az idő című film egyik tételmondatát, ami a forradalom leverése után hangzik el: jó, akkor itt fogunk élni. Nem tudom, értjük-e? Balogh Gábor fejében úgy rendeződtek el – vagy inkább kuszálódtak össze – a dolgok, hogy itt most valamiféle Kádár-korszak kezdődött megtorlással, vérrel, diktatúrával. Mintha éppen Orbán Viktor idegen tankok segítségével, és nem 70 százalékos részvétel mellett, kétharmados többséggel került volna hatalomra. Mintha a társadalmat leigázták volna a világ leggyilkosabb ideológiájának helytartói, és nem a magyar emberek nyilvánították volna önszántukból az akaratukat. Jó, akkor itt fogunk élni… A Jobbikban, ebben a széthulló, újabb pálfordulásra készülő pártban annyira elfajult a hülyeség, hogy teljességgel elvesztették az eszüket, elvágták kapcsolatukat a valósággal, és abszolút feleslegesen tanultak történelmet.

Szerencsére akad a cikkben eredeti gondolat is. A szerző megadja a helyes életvezetés receptjét, és mi tagadás, a kötelező gazemberezés említése nélkül mi is egyetértünk vele: „Olvassunk jó könyveket, igyunk jó borokat, együnk finomakat, és mosolyogjunk sokat egymásra, még azokra is, akikről most úgy érezzük, kimentek a Hősök terére tapsolni a gazembereknek. Fogjuk meg egymás kezét jó szorosan, és ne engedjük el. Még soha nem volt ennyire szükségünk egymásra.”

Pontosan erről van szó. Csakhogy mi már fogjuk egymás kezét. Valamikor, messze, messze, egy távoli galaxisban majd az ellenzék is legyűri a pótolhatatlanság érzését, igyekszik megérteni a világot, meghallja az emberek problémáját, és ha senkikből valakivé küzdötték fel magukat, akkor majd pályázhatnak az ország vezetésére.

Addig pedig maradnak a jó könyvek, borok, finom ételek. Már annak, aki nem Londonban mosogat, pusztán azért, mert a magyar nemzet bátorkodott mást választani, mint amit ő elképzelt, megálmodott magának.

Szóval, maradnak az élet apró örömei, ebben feltétlenül osztjuk a szerző álláspontját. Jelzem, mi már most is nagyszerűen érezzük magunkat. Ilyen szép tavaszunk talán még sosem volt.