A 2015-ben indult modern kori migrációs válság kezdete óta folyik a vita a jelenség pontos megnevezésén. A politikai korrektség álszent hívei kezdettől fogva tudatosan kizárólag menekültekről beszéltek, hangsúlyozva, hogy az, amivel szemben állunk, egy olyan humanitárius válság, amelyet kizárólag úgy tudunk megoldani, ha Európa államai „valódi szolidaritást” mutatnak, és mindenkit befogadnak.

Fotó: MTI

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy korántsem kizárólag menekültek jönnek, sőt csak elenyésző számban érkeznek nemzetközi védelemre jogosultak, akkor változott a terminológia, és olyan gazdasági bevándorlókról kezdtek beszélni, akik majd felvirágoztatják Európát: ők lesznek a megoldás a demográfiai és gazdasági problémákra. Persze ez az elmélet is hamar megbukott, azóta pedig a bevándorlás barátai egyfajta átszellemült tudatállapotban léteznek: a bevándorlás jó, aki nem így gondolja, az rossz. Nincsenek már indokok vagy észérvek, hiszen azok mind-mind megcsalták őket – marad a puszta hit, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan módon mégiscsak nekik van igazuk, ha máshogy nem is, legalább erkölcsi értelemben.

Természetesen ebben sincs igazuk, de a cáfolat szétfeszítené ezen írás kereteit, ezért csak futólag rögzítsük: sem Európa, sem pedig a kibocsátó országok nem járnak jól azzal, ha pont az a réteg jön el, amelyik felvirágoztathatná szülőföldjét; valamint rettentő álszent magatartás, hogy azokat, akik illegális módon eljutnak Európáig, napi negyven-ötven euróval jutalmazza a nagylelkű ellátórendszer, míg azok, akik otthon maradnak, sokszor egy eurónál is kevesebből tengetik a napjaikat.

Térjünk vissza a helyes terminológia körüli csatározásra, hiszen ez csak látszólag álvita, valójában nagyon is fontos, hogyan nevezzük a minket körülvevő világ képződményeit – ez sokszor az adott jelenséghez való hozzáállásunkat is meghatározza. A magam részéről mindig is helyesnek és kellőképpen semlegesnek tartottam a modern kori népvándorlás megnevezést. A kifejezés természetesen a kora középkor évszázadokig tartó népmozgásaira utal vissza, ezzel magában hordozza azt a jövendölést is, hogy a jelenleg úton lévő néhány millió embert százmilliók követik majd az elkövetkezendő évtizedekben. Persze a népvándorlások kora megnevezés is hosszú szemantikai csatározások végeredményeképpen vált általánosan elfogadottá a XX. században. A korábbi megnevezések – a német nyelvterületen kívül – mindenhol barbár inváziót emlegettek, de a modern történelemtudomány eredményeiként bizonyságot nyert, hogy az invázió (megszállás) kifejezés nem pontosan írja le a történéseket.

A Krisztus utáni IV. évszázadban meginduló folyamat az akkor ismert világ túlnyomó részét érintette, eredményeképpen pedig nem pusztán megbukott a Római Birodalom, de egész népek tűntek el a történelem süllyesztőjében, Európa etnikai összetétele pedig egyszer és mindenkorra megváltozott. Kevésszer hangoztatott tény, hogy a barbárok kezdetben egyáltalán nem hódítani vagy államot alapítani érkeztek Európába, hanem „csak” letelepedtek az amúgy is gyéren lakott és sokszor egyáltalán nem is védett területeken. Nem beszélhetünk tehát klasszikus invázióról, már csak azért sem, mert Róma sokszor asszisztált is a folyamathoz, szövetségesi jogállást biztosítva az újonnan érkezőknek katonai szolgálataikért cserébe. Persze a dolog hamarosan úgy festett, hogy a letelepített barbároknak kellett volna megvédeniük a rómaiakat a nomád barbároktól, a végeredményt pedig mindannyian ismerjük.

Sok elmélet született már a kora középkori népvándorlás kiváltó okaival kapcsolatban, azonban máig sincs egységesen elfogadott, mindenre kiterjedő magyarázat. A járványok, a csökkenő élettér, a klímaváltozás legfeljebb részleges magyarázatot adnak, hogy mitől kezdett forogni a történelem kereke, azt ma is homály fedi.

A középkori népvándorlás és napjaink eseményei közötti párhuzam teljesen nyilvánvaló: egy hajdanán dicső, de a zenitjén réges-régen túljutott birodalom találkozása a birodalom mércéjével mérten civilizálatlan barbár népekkel, amelyek vitalitásban messze felülmúlják a civilizált őslakosokat. Természetesen nem lehet relativizálni a bevándorlók által elkövetett terrortámadásokat, de az érkező barbárok túlnyomó része most sem azért jön, hogy hódítson, vagy új államot alapítson, pusztán birtokba veszi az elkényelmesedett európai ember egyáltalán nem őrzött életterét. A kiváltó okok pedig most is tisztázatlanok: mondhatjuk, hogy a klímaváltozás, Líbia bukása vagy az arab tavasz a válság kiindulópontja, de ez megint csak részigazság.

A párhuzamokat folytatva megállapíthatjuk, hogy a birodalom ugyanúgy asszisztál a betelepítéshez, sőt konkrét cél lett, hogy minél több embert hozzanak Európába a kontinensen kívülről. Ez köszön vissza a különböző kvótás javaslatokban; a formálódó Menekültügyi Ügynökségben; a migránsoknak juttatott milliókban és jelöletlen bankkártyákban; a ragaszkodásban, hogy az egész EU lépjen be a globális migrációs paktumba; néha tényleg úgy tűnik, hogy a bürokratáknak nincs egyéb céljuk, mint a betelepítés.

A középkori és jelenkori népvándorlás eseményeit összehasonlítva egy különbséget azért mindenképpen felfedezhetünk. Most nemcsak a birodalom asszisztál saját bukásához, hanem van, aki kívülről is mindent megtesz ugyanezért. A globális hálózat, amelynek tetején Soros György és társai ülnek, nemcsak kívülről szervezi és segíti a betelepítést, hanem utasítja az unió legfőbb vezetőit és egyes kormányfőit is. Soros, ha kell, személyesen utazik Brüsszelbe, és igazítja el az illetékes biztosokat – vagy akár magát az Európai Bizottság elnökét. Amikor nemrégiben Olaszország végre a sarkára állt, és úgy nézett ki, hogy elapadhat a földközi-tengeri útvonalon Európát elérők áradata, akkor Soros személyesen utazott Madridba, és csodák csodája: a politikai puccsal hatalomra került új miniszterelnök rögtön liberalizálta a határvédelmet, és már azt fontolgatja, hogy a 25 (!) éve felállított határkerítést is lebontsa a marokkói területeken.

Persze ez csak a jéghegy csúcsa, a munka dandárját a hálózat alsóbb szintjein végzik el ügyvédek, bírák, aktivisták, jogvédők és NGO-k. Helyzetünk még rosszabb tehát, mint a Római Birodalom polgárainak volt. Ha ők is elbuktak, mi ugyan miben reménykedhetnénk? – merül fel a jogos kérdés a fenti okfejtés fényében. És valóban, a pesszimista vélekedés szerint már kár kapálózni, hiszen a folyamatok visszafordíthatatlanok: Európa régen elvesztette önvédelmi és önfenntartó képességét; az újonnan érkezők vitálisabbak és jóval szaporábbak is, mint az őslakosok.

Én mégis óva intenék mindenkit, hogy előre temesse az öreg kontinenst. A józan ész szabályai szerint, amit néhány évtized alatt le lehetett rontani, az ugyanennyi idő alatt ki is javítható. Ha tehát Európa végre irányba áll, és a még mindig páratlan pénzügyi forrásait, emberi erőforrását, infrastruktúráját és szellemi kapacitásait arra használja, hogy megállítsa az emberáradatot, és belső erőforrásokra támaszkodva oldja meg a demográfiai válságot, akkor az sikerülni is fog. Ha pedig mégsem, akkor még mindig ott van nekünk a Római Birodalom párhuzama: amikor ugyanis 476-ban Odoaker letaszította a trónról Romulus Augustulust, csak a birodalom nyugati fele bukott el, a Keletrómai Birodalom még majdnem ezer évig fennállt.