Jelenlegi hely

A sátánizált Horthy 46.

Szalay Károly
Szalay Károly képe

A sanda magyar történetírás sajátossága (vagy minek nevezzem), hogy a Baky-féle puccsot és leverését elhallgatja. Mert ha írna róla, beismerné, hogy az akkori Magyarország nem volt homogén, mint azt rosszhiszeműen láttatni szeretnék. A jó és a gonosz küzdelme zajlott, s az utóbbit egy őrületesen erős hitleri megszálló erő támogatta, a magyar ellenállást pedig senki.

Lévai Jenő írja: „a Baky-puccs fölötti könnyű győzelem felvillanyozta a kormányzót és környezetét. Szembe mertek szállni a zsidókérdésben is a németekkel.” Az „is” szó itt azonban nincs helyén, mert egyfelől Horthy mindvégig és elsősorban zsidókérdésben szállt szembe Hitlerrel, másodjára a hadsereg ügyében. A megszállástól való félelem vezérelte, azonban ez is a zsidókérdés függvénye volt.

A nagyszerű történész, a voltaképpen csak publicista Lévai pontosan megnevezi a zsidóellenes aktív bűnösöket: „Sztójay és miniszterei nagyon jól tudták, (…) az aggok s gyermekek, rokkantak és betegek elszállítása az egészséges munkabíró férfiakkal és nőkkel nem munkába szállítás céljából történik, hanem a kiszállítottak legnagyobb hányadát azonnal, a többit pedig fokozatosan Auschwitz-Birkenau gázkamráiban semmisítik meg.” Pontosan emlékszem, kamaszként hallottam apámat, amikor a kecskeméti Fantó családdal ordítozott: nem szabad téglagyárba vonulniok! Pedig akkor még nem ismertük az „auschwitzi jegyzőkönyvet”, sejtelmünk sem volt róla, és csak a Székely-Schiffer családot sikerült meggyőznie az „eltűnés” fontosságáról. (Őket azután az ÁVH vitte az Andrássy út 60.-ba 1949-ben, mert „disszidálni” próbáltak.) Horthyt azzal hitegették (Eichmann is), hogy a nagy családi összetartásról híres zsidókat azért viszik együtt, hogy a munkára fogottak jobban érezhessék magukat. (Aljas kétszínűség.) Mint Lévai írta: Horthy 1944. július 7-én kiadta az utasítást Sztójaynak, hogy meg kell szüntetnie a további zsidódeportálást. A nácik azonban ebbe nem törődtek bele. Bevonulásuk napjától kezdve összefogdosták a zsidókat, mint Lévai írja, hozzáteszem a németellenes nem zsidókat is, mint például Bajcsyt, s ha már elkezdték április 28-án a deportálásokat, mindenáron folytatni akarták. „Eichmann megdöbbenése azonban fokozódik: a kormányzó fegyveres fenyegetőzéssel (!) meri meghiúsítani az ő és az SS intézkedéseit? (…) valósággal tombolt az újabb kudarc miatt.” Lévai, mint említettem, néven nevezi a németbérenc árulókat, akik kisebb csoportokban játszották náci kézre a zsidókat. „A németek tehát nem respektálták a kormányzó akaratát…” A kormányzó viszont „mentesítést” eszközöltetett Sztójaynál, ez azonban csak akkor sikerülhetett, amikor Imrédy, Kunder és Jaross kivált a kormányból. Fantasztikus Lévai Jenő nevekre szóló tényszerű részletezése 1946-ban. Ámulni való, hogy Lévai milyen mélyrehatóan elemzi a voltaképpen nyilas Sztójay-kormány belső személyi küzdelmeit, Ferenczy sunyonc kétkulacsosságát s a zsidó vagyon náci lenyúlására törekvéseket. (Ami később a szovjeteknek sikerült tökéletesen.) Idézi Eichmannt, aki fenyegetőzik: „a magyarok ellenére erőszakkal végrehajtja SS-eivel a zsidók deportálását.” Veesenmayer és Winkelmann személyesen közli a kormányzóval: elszállíttatja a zsidókat. „A kormányzó azonban szilárdan kitart elutasító álláspontja mellett.” Megrettentésképpen Budapest utcáin tankokkal, ágyúkkal tüntető fölvonulást rendeznek az SS-ek. (Akárcsak 1948–49-ben az ávéhások.)

Horthy egyre jobban aktivizálódik, s a Vöröskereszt is belép a zsidómentők sorába, miközben Stern Samu folyamatosan kapcsolatot tart a kormányzóval. 1944. október 15-én azonban Szálasi átveszi a hatalmat – és nincs tovább. Annak ellenére, hogy mint Lévai írja: „a honvédség túlnyomó többsége gyűlölte a németeket!” Lényegében a leghitelesebb könyvből, Lévai Fekete könyvéből más portré bontakozik ki Horthyról, mint mai bucigyurijaink (Ungvári, Karsai, Krausz) hazudoncozásaiból. 

(Folytatjuk.)