„Ami Párizsban sikerült, az Budapest utcáin is sikerülni fog” – pózolt sárga mellényben az MSZP–Párbeszéd-szövetség három csúcsvezetője a szocialisták weblapján. Amivel akaratlanul is elárulták: az elmúlt héten gerjesztett zavargásokon az ellenzék megpróbált felülni a párizsi vonatra, vagyis az erőszak mesterséges szításával politikai hasznot húzni A munka törvénykönyve változtatásából. Ennek keretében próbálták felgyújtani a szeretet ünnepe előtt másfél héttel az ország karácsonyfáját a Kossuth téren, törték össze és lopták el a körülötte sorakozó, rászoruló gyermekek ajándékának szánt szánkókat. S bár közleményeikben a balliberális pártok békés demonstrációról beszélnek, a párizsi hangulat szításában Fekete-Győr András, a Momentum elnöke odáig ment, hogy személyesen dobott füstbombát a rendőrökre.

A felvonulások szervezői rabszolgatörvénynek keresztelték az új szabályozást, hangsúlyozva, hogy az ellenállás minden formáját igénybe kell venni a „kötelező túlmunka” ellen. Valójában az elnevezés többszörös csúsztatást takar. Mindenek­előtt nem kötelező túlmunkáról van szó, az új törvény csak akkor engedi a heti 48 órás munkaidőt, ha a dolgozó és a munkaadó erről írásban megállapodik. Ebből adódóan nem igazak a „hatnapos munkahét” bevezetésével riogató jelszavak sem. Eltúlzottak a lehetséges munkaidő-növelésről szóló frázisok is, nem arról van szó ugyanis, hogy a nulláról emelik évi 400 órára a lehetséges túlmunka mértékét, 300 órára ugyanis az eddigi jogszabályok is lehetőséget adtak. S amiről szintén nem szól az ellenzék: az uniós jogszabályok 416 órában maximálják a túlmunka lehetséges mértékét.

Összemossák a törvény két különböző pontját, a túlóra és a később csúsztatható túlmunka fogalmát is, amikor arról beszélnek, hogy „három év múlva talán kifizetik” a többletmunkát. Valójában a túlórát – a rendes fizetéssel együtt – a következő hónapban ki kell fizetni, a csúsztatásos munkaidő visszaadására ugyanakkor valóban 36 hónapos keretet szab az új szabályozás – minden esetben hangsúlyozva az „önként vállalt túlmunka” fogalmát. A demagógia helyett szakmai vitába nem mennek bele, maximum egy-két józanabb szakszervezeti vezető érvel olyasmivel, hogy a munkaadók vissza fognak élni erőfölényükkel az önkéntes szerződések megkötésénél. Ilyesmi azonban eddig is előfordult például a kereskedelemben vagy az építőiparban, ahol a munkaadók gyakran ki sem fizetik a többletmunkával töltött órákat – ez azonban inkább munkaügyi ellenőrzési, mint jogszabályalkotási probléma.

Magyarországon jelenleg munkaerő­hiány van, a legtöbb ágazatban problémát okoz teljesíteni a hirtelen jelentkező – és főleg az átmeneti – többletmunkával járó kötelezettségeket. A jogalkotók szándéka szerint elsősorban ennek a kezelését könnyítheti meg az új jogszabály, tekintettel arra is, hogy hazánk elzárkózik a migránsok befogadásától, amit nyugaton a munkaerő-probléma lehetséges megoldásaként említenek (és aminek áraként biztonsági kockázatokkal terhelik a lakosságot). Az Eurostat összesítéséből kiderül: a magyarok tényleges heti átlagos munkaideje minden környező ország dolgozóinál rövidebb, a térségben listavezető osztrákok például heti 48 perccel többet töltenek munkában (Demokrata, 2018/49.). Mindennek tükrében miért válna rabszolganemzetté, ahol többletfizetésért többet dolgozhat az, akinek többletpénzre van szüksége?

Álságos a rabszolgaság említése azért is, mert Magyarországon jellemzően többet dolgoznak napi nyolc óránál azok, akik ily módon emelni tudnak jövedelmükön. Többet dolgoznak a vállalkozók, többet a kötetlen munkaidejű értelmiségiek, a szabadúszók, a másod- vagy harmadállást vállalók, csak ők jellemzően több tevékenységből hozzák össze a napi nyolc óránál több munkaidőt. Miért válik tehát rabszolgává az, aki másodállás keresése helyett eredeti munkahelyén szeretne többletjövedelemre szert tenni?

Hazánk pillanatnyilag az egyik legvonzóbb befektetési célpont a közép-európai térségben, amit bizonyít, hogy az Audi, a Mercedes, a BMW, vagyis az összes luxus-autómárka gyárat telepített az országba. A befektetésekért azonban az országok között is verseny folyik, ahol egykettőre lemarad az, ahol a munkaadók és munkavállalók kölcsönös gazdasági előnyeit agyonüti a politikai demagógia.