Nem politikai termék, nem is a pillanat uralása, hanem gondolati és egzisztenciális önállóság – nagyjából ezt jelenti a polgári létforma. Előképe igen régi, jelenkora ellentmondásos, hazánkban továbbra is megvalósításra és legfőképp magyarításra vár.

A polgár az antikvitásban lépett be a történelembe. A klasszikus athéni demokrácia, majd később a római köztársaság a polgári társadalom előképe volt – annak minden erényével és esendőségével. Mégis, Európában hagyományosan az arisztokrácia adta a társadalmak vezető rétegét, néha szövetségben, máskor harcolva a polgársággal.

De kit is nevezünk polgárnak? Eredendően azokat a városi embereket, akik a hűbéri rendszertől függetlenedve, saját szellemi vagy kétkezi teljesítményükkel önálló egzisztenciát teremtettek maguknak. Tanítók, mindenféle rendű-rangú művészek, írástudók, iparosok, kereskedők – a középosztály. Mely egyre szélesebb réteggé vált, mígnem – a rendkívül véres, gyakran bornírt ideológiákat zászlóra tűző európai polgári forradalmak nyomán Európa meghatározó rétegévé vált. Hol előbb, például a mai Hollandia és Belgium területén, amint ezt a XVI–XVIII. századi ragyogó németalföldi festészet megannyi lenyűgöző alkotása dokumentálja, hol később. Közép-, pláne Kelet-Európában még a XX. század első felében is a földből élő, egyébként a maguk nemében ugyancsak szuverén faluközösségek adták a nemzetek derékhadát.

Magyarországon már az Árpád-korban beazonosíthatók a polgári létforma előzményei. Írott dokumentumok bizonyítják a legkülönfélébb iparostestületek jelentőségét. Az oszmán hódoltság azonban évszázadokra eltérítette e szerves folyamatot, a drámai népességvesztés pedig alapvetően meghatározta a török alóli felszabadulást követő fejlődést. Az emberhiányt ugyanis királyaink betelepítéssel igyekeztek ellensúlyozni. Ez alatt főleg jelentős lélekszámú német népességet kell érteni: a főképp városias erdélyi szászság mellett megjelent a vidéki parasztpolgárságot megalapozó svábság. E közösség nagyrészt beolvadt, elmagyarosodott, de zsigereiben hordozta saját hagyományait.

A reformkor egyfelől nemzeti törekvéseket fogalmazott meg, másfelől a magyar társadalmon belül egyre erősödő polgári réteg egyszerűen fogalmazva, részt kért a közhatalomból. Az 1848–’49-es szabadságharc leverése évtizedekre megakasztotta a kibontakozást, ám a dualizmus időszakában mégis kialakult egy addig ismeretlen polgári rend. Közismert e korszak technikai és infrastrukturális fejlődése: utak, vasutak, hidak, gyárak épültek szédítő tempóban, és ekkor, az ezredéves ünnepségsorozatra alakult ki Budapest ma ismert arculata.

Az érem másik oldalán viszont ott volt a törzsökös magyar birtokos osztály aláhullása, az uzsorakölcsönök társadalmi méretű pusztító hatása, a nagyváros és a falu elszakadása egymástól, két párhuzamos univerzum kialakulása, ami később az eufemisztikusan a népi–urbánus vitának nevezett ellentétben jelent meg. „Az Andrássy-rendszer alatt 1867-től fogva folyamatosan tért és tekintély vesztett a magyar elem, hanyatlott a magyar állameszme tisztelete, és az ország egyes részei erkölcsileg elszakadtak az országtól” – írta erről Asbóth János író, néprajzkutató, akadémikus 1874-ben megjelent Magyar konzervatív politika című munkájában.

A XIX. század második fele városi polgárosodásának sajátossága ugyanis, hogy e folyamatban meghatározó szerepe volt Budapest német ajkú lakosságának és a kiegyezést követően tömegesen bevándorló, a szellemi pályákat elfoglaló zsidóságnak. És mivel, miként Raffay Ernő történész mondta lapunknak (SZDSZ vagy Mucsa, 2013. január 23.), „az újonnan jöttek a hagyományos társadalmi berendezkedéshez többé-kevésbé ragaszkodó törzsökös keresztény magyar középosztályban versenytársat, ellenséget láttak”, a magyarországi polgárosodás nem csak új korszakot nyitott történelmünkben, hanem új, addig ismeretlen törésvonalakat is eredményezett, amelyek azóta is szabdalják társadalmi életünket. A szintézis kialakulását ugyanis mindmáig lehetetlenné tette a tragikus XX. század: az első világháború, az előbb említett újpolgárság hangadóinak végzetes szerepe az 1918-as országvesztésben, Trianon, a második világháború és a zsidóüldözés, majd az inga visszalendüléseként a magyar-, keresztény- és polgárságellenes kommunizmus. Ebből a lefojtott feszültségből annak feloldása nélkül léptünk át a rendszerváltozás korszakába, melynek médiaháborúi, kultúrharcai, gazdasági és pénzügyi mozgásai végső soron továbbra is az említett történelmi küzdelem folytatását jelentik.

Minderről nem akárki, hanem a – maradjunk az eufemizmusnál – balliberális tábor egyik autentikus véleményvezére, Vásárhelyi Mária médiaszociológus így ír (Két középosztály, kétféle történelem, 168 Óra, 2007. február 6.): „A magyar középosztály kialakulása és fejlődéstörténete kacskaringós utat írt le az elmúlt másfél században. (…) …már a századforduló előtti évtizedekben két egymástól elkülönülő közép­osztály létezett: az állami bürokrácia állásait betöltő, alapvetően a birtokait veszített közép- és kisnemesi családok sarjaiból verbuválódott, önmagát »nemzetiként« és/vagy »keresztény, úriként« megjelelő középosztály, illetve a polgárosodás motorját képező »polgári« középosztály. (…) E két párhuzamosan létező kö­zép­osz­tály között ma is elevenen lüktető feszültségek alapja és ereje kísértetiesen idézi az évszázaddal korábbi viszonyokat. (…) …a szélsőségesen megosztott társadalomban, a kétféle középosztály tagjai között élet-halál harc folyik. S ez a küzdelem nemcsak a középosztályok, hanem a társadalomfejlődés irányát is hosszú távra meghatározhatja.”

Ezért nem mindegy, hogy Széchenyinek, Deáknak, Kosztolányinak, Krúdynak, Karinthynak, Márainak (a névsor hosszan folytatható) a haza és a nemzet szerves közösségén belül szabadon szárnyaló és építő polgári ethosza az iránytű, vagy a Jászi Oszkárok és társaik jobb esetben csak nemzetsemleges, rosszabb (és gyakoribb) esetben nyíltan nemzetellenes, az intellektuális önállóságot és szabadságot megerőszakoló dogmatizmusa.

Polgárnak lenni ugyanis nem folyamatos izgágáskodást, lázongást, élethosszig tartó protestálást, minden hagyomány és emberi érzés cinikus lepiszkolását jelenti. Márai azt mondja Füveskönyvében: „Mindig, mindent adjál oda hazádnak. A világnak nincsen semmiféle értelme számodra hazád nélkül. Ne várj jót a hazától, s ne sopánkodj, ha megbántanak a haza nevében. Mindez érdektelen. Egyáltalán, semmit ne várj hazádtól. Csak adjál azt, ami legjobb életedben. Ez a legfelsőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri.” E parancs értelmében kell a XXI. század elején újraszervezni a magyarságot szerte a Kárpát-medencében, helyzetbe hozva és minden értelemben birtokon belülre segítve az elmúlt 150 évben kiszorított hagyományos magyar középosztályt.