Kossuth Lajos és Kemény Zsigmond életpályája számos ponton érintkezik, kiegészíti egymást. Mindketten a helyi politikából emelkedtek az országos közéletbe: Kossuth a vármegyéből, Kemény Erdélyből érkezett. Mindketten újságíróként tűntek fel, a felületes olvasó még lapjaik nevét is összetévesztheti, Kossuth a Pesti Hírlapot, Kemény a Pesti Naplót szerkesztette.

Hogy mégsem lettek barátok, azt nagyrészt alkati különbségeik és a magyar jövőről vallott eltérő nézeteik okozták. És ezek a különbségek megfontolandók a mai magyarok számára is, hiszen a reform- és abszolutizmus kori kihívások nagy része változatlanul aktuális.

Kossuth szép férfi, csillogó szónok, hangja búg még aggastyánként is, amint arról a halála előtt nem sokkal készített fonográffelvételt hallgatva meggyőződhetünk. Kemény sem tagadja, hogy ez a képessége ámulatba ejtette a kortársakat: „Csodálatosan szép orgánummal bírt, melynek a suttogástól kezdve a legélesebb hangokig saját varázsa volt, ellenállhatatlan s majdnem bódító.” De Kossuth nem csak szónok. Nézetrendszere sajátos vegyület: túllép a konzervatívokon, de nem jut el a szélsőséges republikanizmusig, Mindenekelőtt nacionalista, populista. Eszméit a nép barátsága, közelsége erősíti fel. Szónoki tudománya a tömegek számára vonzó és megnyerő, felkorbácsolja az érzelmeket. „Kossuth maga inkább volt a népszerűség, mint a népeszmék embere. Hatni vágyott. Az eszközöket a körülmények szolgáltatták ki. S az idők oda fordultak, hogy Kossuthnak naponként mellőzhetetlenebb szüksége lőn a tömeg hajlamára és karjára támaszkodni… Kossuth nem arra ügyelt, hogy tervei tömörek, de hogy sokfélék, csillogók és népszerűek legyenek” – írja Kemény.

Kemény szeretetre méltó ember, akinek szórakozottságáról, hóbortjairól anekdoták keringenek a társaságban. Bár a közéleti megszólalástól sem riad vissza, mégis akkor van elemében, ha szobai magányában regényeit, nagy hatású elemzéseit írhatja. Az esszéiben, újságcikkeiben bő történettudományi, politikai kitekintést nyújtó Kemény kétségkívül az egyik legeredetibb magyar gondolkodó. Nem helyezkedik bele különféle rendszerekbe, inkább ő teremti a rendszereket. Metsző logikája, tárgyi tudása, elemi tisztessége, önzetlensége csak Deák Ferencéhez mérhető. S mégis ennek a páratlan embernek a magánélete sikertelen, magányossága és ideggyengesége lassan elhatalmasodik rajta, politikai jövendöléseit egyre inkább valamilyen sötét árnyalat vonja be.

Kossuth annyiban feltétlenül liberális lelkületű, hogy a nemzetet és annak minden tagját felnőttnek tekinti, kész, kiforrott polgárnak, aki maga választja a szabadságot, és önmagában ez a helyes elgondolás majd lerázza a zsarnokság béklyóit. Kemény Zsigmond óvatosabb. Széchenyivel együtt vallja, hogy az ösztönök felszabadítása helyett inkább elmélyült munkára és művelődésre volna szüksége a nemzetnek. A különbségeket nagyszerűen összefoglalta Kemény monográfusa, Papp Ferenc. „Mindkettő magával hozta a XIX. század első felének romantikus érzésvilágát, mindegyiküket meghatotta az elnyomottaknak és jogtalanoknak szenvedése, mindegyiküket felháborította a zsarnoki önkény. Míg azonban Kossuth politikáját szenvedéllyé duzzadt érzései megáradt folyamként ragadták magukkal, addig Kemény történelembölcseleti eszméivel szabott irányt politikai rokon- és ellenérzéseinek. Kossuthnak minden törekvésében ott lappangott a Habsburg-ház iránt érzett gyűlölete, Kemény legfeljebb a forradalommal szemben volt elfogult. Kossuth nem nagyon méregette a helyzet nehézségeit, gyorsan változtatta terveit s tört reményei után hamar visszanyerte lelkének rugalmasságát. Keményt ellenben mélyreható elemzései óvatossá, csalódásai sötéten látóvá tették. Az egyik a hírlapot is forradalmi szószéknek tekintette s izgató képeivel a népszenvedélyeket korbácsolta fel, a másik hírlapi cikkeiben is a magyar nemzet nagy gondolkodója maradt, ki éles ítélőerejével ábrándokat tépett szét, de felfogásának költőiségével megszépítette a valóságot.”

Kossuth és Kemény közéleti pályáján három alkalommal nyilvánosan is megmutatkozott a szembenállás. Első ízben a szabadságharc előtt, amikor Széchenyi Pestre akarta hívni az erdélyi bárót, és folyóiratot bízott volna rá, hogy Kossuth hatását valamelyest kiegyenlítse. A pártharcoktól húzódozó Kemény végül is maradt a saját ura, de élete végéig tisztelettel tekintett a legnagyobb magyarra. Környezete mindenesetre már ekkor a kossuthi politika ellenzőjét látta benne, nem is alaptalanul. Második alkalommal a szabadságharc idején feszültek egymásnak: Kossuth „teljhatalmú országos biztosként”, Kemény pedig a megegyezést szorgalmazó Békepárt híveként. Pedig 1848 lázas tavaszán Kemény, aki az érzelmi felbuzdulásra egyébként kevéssé mutatott hajlandóságot, még lelkesen ezt írta: „Magyarország történetében új korszak kezdődik. Kossuth határtalan erélyt fejtett ki a parlamentáris kormány védelmében. Áldja meg az Isten ezért őt. Győztünk végtére.” Aztán rosszra fordult a szabadságharc sorsa, és az ő viszonyuk is. Debrecenben kenyértörésre került a sor, nem csoda, hogy közvetlenül a szabadságharc után meglehetősen barátságtalan jelzőket találtak egymás jellemzésére. Kemény bűvésznek, politikai machinátornak nevezte Kossu­thot, aki viszont vidini levelében árulóként, nemzetietlenként, vészkárogóként bélyegezte meg a Békepárt tagjait. Harmadik ízben a kiegyezés állította szembe őket: Kemény Zsigmond a Pesti Naplóban válaszolt folytatásokban Kossuth híres Cassandra-levelére. Ebben lényegében visszautasította Kossuth Deáknak szegezett vádjait, és megkérdezte, vajon az ő papíron maradt Duna-konföderációja mennyiben biztosítaná a haza alkotmányának sérthetetlenségét? „Kossuth a dualismust, mely történeti jogainknak alapja, minden kivétel nélkül eldobja s a csehekkel egyesülve, a prulalismust állítja fel” – írta.

Kemény tehát sokat ír Kossutról, fordítva nem találunk túl sok adatot. A száműzött politikus levelezésében, írásaiban azért hébe-hóba felbukkan a báró. Sokatmondó tény, hogy Kossuth csak Lágy Gazsinak nevezi, egy ízben pedig lekicsinylően nyilatkozik a Pesti Naplóról: „b. e. Kemény Zsigmond lapja, melyet vakmerő szabadosságról legnagyobb ellensége sem vádolt soha…”

A létező legrosszabb kérdést, hogy kinek volt igaza, ne is tegyük fel, csak hallgassuk meg Németh Lászlót, aki Keménynek nagy híve volt, de Kossuth elképzeléseit életrevalóbbnak ítélte: „Mint Ausztria fátumát a mienk fölött, olyan állandónak érzi Kemény a történelmi nemzet abroncsait a mi nemzetiségeink fölött. A keleti politika megszünteti a legnagyobb veszélyt; a birodalom befolyása alá kerül az a két nép: a szerb és a román, mely önállóan vagy orosz befolyás alatt a magyar történelmi nemzetet szétrobbanthatná… Kossuth kevesebbet értett a történelemhez, de épp ezért jobban érezte a hullaszagot. Ő Ausztria előtt csak a haldoklás évtizedeit látta: a hullájából feltörő nemzetiségekkel akart szövetkezni tehát. Így vetette föl a száműzetésben a dunai államszövetség tervét. Mint annyiszor, az ő terve hordta az éretlenség színét, s mint a történelem bebizonyította és bizonyítja: ez volt a természet szerint valóbb – ha nem is a lehetséges.”

És mégis, annyi balszerencse közt, oly sok viszály után a két nagy magyarnak volt mit mondania egymásnak. Az elvkülönbségek soha nem olthatják ki a felebaráti érzést. Ezért van az, hogy 1861-ben Kemény Zsigmond közvetítők útján értesíti a száműzött Kossuthot, hogy Esztergomban hírét vette: a bécsi kormány három bérgyilkost, köztük egy jellegzetes külsejű, vörhenyest embert küldött nyugatra, hogy felkutassák és meggyilkolják a forradalom egykori vezetőjét (szerencsére a dologból semmi sem lett, Kossuth malíciózusan fel is jegyzi: „Nem volt szerencsém a vörhenyes emberrel megismerkedni. A felleg, ha ugyan felleg volt, nem adott záport. Elpárolgott.”)

A baráti figyelmeztetésnek persze, oka és előzménye van, mégpedig a pár évvel azelőtt még elképzelhetetlen: a személyes találkozó. 1859 nyarán Kemény Zsigmond nyugat-európai útra indult. A svájci Interlakenben – véletlenül vagy nem – a hajdani nagy ellenfél, Kossuth Lajos társaságában töltött egy kevés időt. Visszaemlékezéseik megerősítik, hogy a múltról, a vitákról nem esett szó. Hiszen otthon az osztrák abszolutizmus éppen meg akarta törni az embereket: békepártit éppen úgy, mint forradalmárt. Kemény és Kossuth együtt ebédelt, sőt együtt másztak fel Mürrenbe, Európa egyik legmagasabban fekvő falujába. És hallj csodát, mindketten lelkendezve írtak a találkozóról. Kossuth Pulszky Ferencnek augusztus 31-én írott levelében dicséri Keményt, aki pedig így emlékezett vissza a furcsa találkozásra: „Kétségtelenül kimeríthetetlen élénk örömet okozott nekem a gyönyörű vidék és az a szerencse, hogy nagy száműzöttünkkel egy egész napot tölthettem.”

Van ebben a jelenetben valami megnyugtató. Amikor a csatának vége, kezet nyújtanak egymásnak az ellenfelek. Boka János és Áts Feri limonádét iszik a nagy ütközet után, Dalnoki Jenő és Sándor Csikar kártyát bűvöl a klubban, mintha nem is létezne a Fradi–MTK-örökrangadó.

Így is lehet. Így kellene.