Két évünk van, hogy megtanuljunk repülni. Nem a szó szoros értelmében, mert szárnyak nélkül nem repülhet az ember, hanem a lélek és a szellem dimenziójában. Két év múlva lesz a trianoni diktátum százéves évfordulója, és bizonyosak lehetünk abban, hogy az utódállamok, leginkább a legtöbbet nyerő Románia mindent megtesznek majd annak érdekében, hogy e számukra jeles ünnepen ország-világ tudomására hozzák, ez immár történelmi kategória, a száz év már történelmi lépték, egy olyan folyamat betetőzése, amit soha többé nem lehet visszafordítani.

Való igaz. Az időben visszafelé nem vezet az út. Nincs visszaút a múltba, de az idő kapuja felfelé nyitott. Előre van út, és végig lehet, végig is kell menni rajta. A magyarság rendkívül hosszú történelmében, melynek csak a jól ismert szakasza is messze túlnyúlik ezer éven, voltak periódusok, amikor az ország területe, mérete megváltozott egy korábbi szakaszhoz képest: nagyobb lett, vagy éppen kisebb. A határok – mi aztán tudjuk jól – nincsenek kőbe vésve, de még ha úgy is volna, bármikor átrajzolhatják azokat a nagyhatalmak térképein.

A nemzetet azonban nem lehet átszerkeszteni. És nem lehet átszerkeszteni a magyarság szállásterületét, a Kárpát-medencét sem, az bizony öröktől fogva egy olyan természetes képződmény, amely túlél bármely politikai vagy akár történelmi korszakot. A nemzeti összetartozás eszméje ebben a térben ezért egy olyan új erő, amelynek az elkövetkező években föl kell emelnie a Kárpát-medence vitathatatlanul domináns népét, a magyart abba a szellemi és lelki magasságba, ahol túljut évszázados sérelmein, ahol egy tágabb közösség számára is meg tudja majd fogalmazni, fel tudja mutatni a szeretet és összefogás erejét. Első lépésben a nemzeti összetartozás, a szellemi, lelki, és el ne felejtsük, gazdasági és kulturális újraegyesülés folyamata kell hogy beteljesüljön, de ezzel párhuzamosan a nyitás a szomszédos népek felé is.

Meg kell tudnunk értetni a szlovákokkal, románokkal, szerbekkel, horvátokkal, szlovénokkal és osztrákokkal, hogy nekik is jó esélyt kínál az összetartozás. A magyarság legújabb döntésével szembeszállt az európai végzettel, úgy döntött, nem csatlakozik a kihalni és feloldódni készülő népekhez, hanem ragaszkodván múltjához és jelenéhez, jövőjének alakítását a maga kezébe veszi. Magyarként akar megmaradni azon a földön, ahol ősei is éltek. És amennyiben a szomszédos népek lakói úgy gondolják, ők is szeretnének megmaradni annak, aminek születtek, hiszen éppen száz éve lesz két év múlva, hogy önazonosságuk legnagyobb diadalát ünnepelhetik, akkor a magyarokban nem ellenfelet kell látniuk, aki bármikor ellenük fordulhat, hanem olyan szövetségest, aki épp ebben a vonatkozásban mára erősebb lett az átlagnál.

Az erősnek barátai vannak, a gyengének ellenségei. Trianon első száz éve a siratással telt el, ami annál is jobban elgyöngítette a magyar nemzetet, mint amit rámért a történelem. Ezen kell két év múlva túljutni, ezért kell két év alatt megtanulnunk a közép-európai fölemelkedés leckéjét. Három választási ciklus háromszoros rekordjával kristályosodott ki a magyar öntudat modern megfogalmazása, ami a jelek szerint a jövőben tovább erősödik. Szellemi és lelki értelemben Európa legerősebb nemzete lettünk, és ha ezt a képességet a szeretet és az összefogás erejével szűkebb és tágabb régiónk fölemelésére is hasznosítjuk, akkor messze túlszárnyaljuk a bús és szűk évszázadot.