Mindenki kongatja a vészharangot: Oroszországnak vége, Oroszország már nem számít. Az Index az olajárak esése miatt a putyini politika gyors kimúlását jósolja. A Mandiner munkatársa katonai és gazdasági adatokat helyez egymás mellé, és ezek alapján úgy találja, hogy ha az euroatlanti szövetségnek valamiből ötször annyija van, mint Oroszországnak, akkor ötször erősebb is – mintha a befolyás valamiféle matematikai tényrendszer volna. Pedig ez olcsó magyarázat. Oroszországot még mindig nem értjük, Oroszországot képtelenek vagyunk a tapasztalataink és hagyományaink alapján megítélni. Nyugati szemmel tekintünk keletre, ahelyett, hogy magyarként és közép-európaiként mérlegelnénk Oroszország helyét, szerepét a világban.

Oroszország elmúlt néhány évszázados története a bekerítési kísérletek története. A nyugati világ, nevezzék Brit Birodalomnak, Franciaországnak vagy Egyesült Államoknak, ütközőállamokat és szigorúan felügyelt zónákat telepített, telepít Oroszország határaira, az oroszok pedig minden erejükkel igyekeznek befolyást szerezni a jelzett területeken. Nem túlzás azt állítani, hogy Oroszország sorsa ma is a balti államoktól Lengyelországon át, Románián átívelő kelet-európai övezeten áll vagy bukik. A hidegháború végével ennek a korridornak a jelentősége ismét megnőtt, a friss demokráciák euroatlanti elköteleződése szó szerint Oroszország határaira sodorta az amerikaiakat. Washington politikai, gazdasági, katonai, titkosszolgálati harcban áll Oroszországgal vagy féltucatnyi államban, különösen a putyini időszak kezdete óta, amikor a moszkvai vezetés némi demokratikus szendergés után visszatalált hagyományaihoz, az erősen központosított, tekintély­uralmi rendszerhez. Az amerikai–orosz titkos háborúban a felek különféle propagandaeszközökkel feketítik be egymást, de az egyforma sajtóhíradások miatt mi csak az érem egyik oldalát ismerjük. Pedig Közép- és Kelet-Európa biztonságára nézve mondjuk a lengyelországi és romániai rakétatelepítések nagyságrendekkel nagyobb veszélyt jelentenek, mint az elveszett szocialista tábor iránti állítólagos orosz nosztalgiák.

Amikor a Mandiner munkatársa lesajnálóan megállapítja, hogy az orosz hadsereg fasorban sincs a NATO-hoz képest, tanúbizonyságát adja, hogy fogalma sincs a hadászati kérdésekről. Egy ország katonai erejét ugyanis nemcsak a hadsereg számbeli helyzete, hanem a csapásmérés és elhárítás képessége is jelzi. Más szóval: ha az oroszok szárazföldön és levegőben nagy erőt demonstrálnak, megindulnak, és elfoglalnak, majd megtartanak egy területet (Krím félsziget), csakis ez a tény számít, nem pedig a túloldal passzív hadereje. (Talán bele sem gondolunk, hogy például a Magyar Honvédség szigorúan elméleti értelemben milyen csapásmérő lehetőség birtokába jutott a Gripen-század felállításával.)

Az orosz katonai erő mérlegelésénél figyelembe kell venni továbbá, hogy nukleáris nagyhatalomként Moszkva tagja egy ma is meglehetősen szűk körnek. Nyilvánvaló, hogy az atomfegyver birtokába jutott államok a stratégiai hadviselés magasabb szintjére lépnek. A nukleáris képesség egyúttal politikai fegyver is, és mindenfajta értelemben főszereplővé avatja az adott országot. Igazat kell adnunk John Lewis Gaddis professzornak, aki húsz éve arra emlékeztetett: a nukleáris fegyverek jóval azután is megőrizték a Szovjetunió félelmetességének látszatát, hogy az ország végső hanyatlásának szakaszába lépett. Ha ez igaz volt a hidegháború végén, százszorosan igaz manapság, amikor a gyenge, hanyatló birodalmi maradványokból Putyinék újra erős államot építettek.

Oroszország bekerítésének fontos, de a politikai korrektségben szenvedő nyugati sajtóban elhallgatott adaléka, hogy az Egyesült Államok különféle palotaforradalmakat, puccsokat, helyi háborúkat szít a volt szovjet tagköztársaságokban, Moszkva „birtokán” belül. Erről a tényről persze a mandineres kolléga sem ír, mert kellemetlen a téma. Gondolkodó ember nem kérdőjelezheti meg, hogy például a grúziai, ukrajnai események alakulása, a „demokráciaexport”, az oroszbarát elit felváltása Amerika-barát vezetőkkel nagyrészt a CIA műve. Oroszország tőszomszédságban, fellazító szándékkal alapvető politikai változásokat előidézni, finanszírozni, hajszálpontosan olyan hadüzenettel felérő cselekedet, mint amikor Hruscsov rakétákat telepített Kubába. Hogy az oroszok rossz szemmel nézik a határaik mentén folyó titkos műhelymunkát, abszolút természetes.

Nem véletlenül állapította meg annak idején Samuel Huntington, hogy „Oroszországnak és a Nyugatnak újra kell definiálnia a két hatalom közötti egyensúlyt, s az alapvető egyenlőség elismerése mellett egymás befolyási övezeteit is tiszteletben kell tartaniuk”. Ebből aztán semmi sem vált valóra, a Nyugat (pontosabban az Egyesült Államok) határozottan az orosz érdekszféra birtokbavételére törekszik a partnerség helyett.

Oroszország bekerítésében döntő szerepe van az Európai Uniónak, amely jelenlegi formájában az amerikai politikai és katonai érdekek képviselője. A három fél közül kettő, az Egyesült Államok és Oroszország önazonos, saját hagyományaik szerint kormányoznak. Európa azonban csak keresi önmagát, közösségi intézményei nem hatékonyak, identitása megrendült. Európa jelenleg annyira kiszolgáltatott, hogy alapvető érdekeit sem tudja érvényesíteni.

Szó sincs arról, hogy Oroszországot gátlástalanul ajnároznunk kellene. Oroszország Európa és Magyarország természetes partnere. Ennyi, és nem több. Simán belefér az oroszellenes él a mindennapjainkba, a magyar történelmi emlékezetben sem parancsolhatjuk magas polcra őket, mint ahogyan az amerikaikat, zsidókat, eszkimókat sem kedveli mindenki. Ezzel az égvilágon semmi baj nincsen. Azonban roppant igazságtalan, amikor Pu­tyinhoz már-már eposzi jelzőként tapad hozzá a KGB-s szó, mintha még ma is kommunizmus volna Moszkvában. Hát, nincs. Oroszország megváltozott, aki nem hiszi, járjon utána. A kommunista múlt szilánkos emlékei, a győzelem napi parádé és a maradék Lenin-szobrok már csak egy letűnő nemzedék utolsó relikviái. Oroszországban időközben felnőtt egy nemzedék, amelyik semmit sem tud a kommunizmusról, nem hordozza, nem örökíti tovább. Ahogyan a mandineres újságíró is szerencsésen felnőtt anélkül, hogy ténylegesen megmártózott a létező szocializmusban. Ha élt volna felnőttként egy cseppet benne, tudná, milyen volt, és még véletlenül sem keverné össze Vla­gyi­mir Putyin Oroszországával („Putyin ezt a rendszert szolgálta annak bukásáig, és máig ennek a rendszernek a lehetőség szerinti újjáépítése vezérli” – írja a mandineres Rajcsányi Gellért.)

Olykor jó volna a statisztikákba burkolt elemzésekben olvasni arról is, hogy Merkel apjának életrajzi kanyarjai mögött feltűnik-e a Stasi nevű szervezet? Hogy ifjúkommunista múltja miatt Merkel asszony ma is kommunista, mint Putyin, vagy valamilyen rejtélyes okból neki jár a demokrata titulus? És a 68-as borzas hajú srácok a barikádokon, akik ma az Európai Unió szolgái? Mindenki változhat, egyedül Putyin nem?

Rajcsányi egyik Putyin-ellenes írásának van egy egészen rémisztő részlete, idézem: „Az, hogy a NATO és az Európai Közösség tagjai vagyunk, és ezek a mi természetes politikai, történelmi otthonaink, legyen most is közmegegyezés tárgya! Minden hazai és nemzetközi politikai vitánk, játszmánk csak ezen túl kezdődhet.”

Túl azon, hogy a szövetségek azért keletkeznek, hogy felbomoljanak, vagyis a világon semmi sem állandó, csak az ember naiv hite, hogy amit erősnek lát, örökké fennmarad, szóval, túl ezen, akkor ez most hogy is van? A fenti két mondat afféle demokratikus diktátum, nem egyéb. Finom torzítás, hogy a NATO és az EU „otthona” lehetne bárkinek is, nem pedig az, aminek való: átmeneti szállás, ahol meghúzhatjuk magunkat, míg a fellegek el nem vonulnak. Az otthon valami más… A politika pedig cseppet összetettebb játék annál, mint hogy melyik klubba pozicionáljuk magunkat. Az egész ugyanis hajítófát sem ér, ha a magyar érdekek kérlelhetetlen érvényesítése helyett bele­simulunk a rendszerbe, és elpackázzuk a jövőt valamilyen rosszul értelmezett megfelelési szándékból.

A jelen ugyanis folyamatosan változik. Hol ezzel, hol azzal tárgyalunk, üzletelünk, barátkozunk. Így megy ez. A magyar történelemben csakis azok az államférfiak voltak sikeresek, akik megértették ennek a szükségességét. A többiek, a különféle klubtagok elmerültek abban a pillanatban, amikor az idő kivégezte öröknek hitt, de nagyon is roskatag intézményeiket, csoportosulásaikat. Ez garantáltan így lesz most is. Ezért kell több lábon állnunk.

Még azt is szeretném megkérdezni, hogy létezik-e a demokrácia diktatúrája? Ha az emberek boldogságfokával mérünk meg egy-egy állami berendezkedést, a nyugati világ és mi, magyarok bármiben az oroszok felett állunk? Önazonosak vagyunk? Lesz jövőnk? Utódaink magyarok (németek, franciák, hollandok, szerbek, lengyelek) maradnak, vagy sem? Erről is írnak valamit az összehasonlító statisztikában?

(folytatjuk)