Nem gondoltam, hogy a múltkori érvénytelen népszavazás után érzett csalódottságom dacára ismét kényszerűségét érezzem közzétenni gondolataimat. Különösen annak tudatában, hogy baráti körömben sem számíthatok e gondolataimmal való azonosulásra, hisz még bele sem fogtam kínzó gondolataim megfogalmazásába, máris érzem, hogy fejtegetésem ellentmondásokkal lesz terhes.

A közelmúltban egyre gyakrabban kerültem vitába barátaimmal állítólagos Európa-ellenességem miatt, s ez mélyen elgondolkodtatott. Végül arra a meg­győződésre jutottam, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Megítélésem szerint a mi (s ezen Európát értem) civilizációnktól totálisan idegen hit és erkölcsi szokás alapján álló tömegek befogadása csakis egy félreértelmezett empátia eredménye. Ez nem más, mint Európa öngyilkossága.

Nem érzem magam hálátlannak, ha felháborít a Magyarország ellen indított „kötelezettségszegési eljárás”, miközben természetesen nem felejtem, hogy én is voltam politikai menekült Európában, és engem is befogadtak. A kulturális hátterem viszont lehetővé tette, hogy beilleszkedjek. Amikor magam mögött hagytam a „vasfüggönyt”, s egy szabadabb világba léptem, őszintén hálát éreztem, amiért menedéket kaptam.

Azt a többszörösen hangoztatott érvet sem tudom elfogadni, hogy mi kértük felvételünket az unióba, mégpedig a nép döntése alapján. Ez ugyan igaz, de az akkor egy egészen más Európa volt.

Olyan érv is elhangzott már, hogy ezeknek a menekülteknek igenis jogosak az igényeik Európa felé, mert évszázadokon keresztül kihasználtuk őket, így most joggal gondolják úgy, hogy „ebből elég!”, s benyújtják a számlát. Amennyiben ez érvként megállná a helyét, akkor nem árt figyelembe venni azt a tényt, hogy Németországnak, Franciaországnak, Hollandiának, Belgiumnak, Portugáliának és az Egyesült Királyságnak valóban voltak gyarmataik. Ellenben, a hézagos történelmi ismeretem szerint, a magyarok ebből kimaradtak. Azaz, ha most Európa brüsszeli hivatalnokai felelősnek érzik magukat a múlt bűneiért, azt ne akarják arrogáns módon olyan nemzetekre is kiterjeszteni, amelyeket nem terhel történelmi felelősség.

A magyar kormányt azért terheli felelősség, hogy sok magyar állampolgár nyomorog hajléktalanul, hogy orvos­hiány van, hogy túl sok a stadion, de ugyanakkor az is tény, hogy egyre több a turista, akik csodálják épülő és szépülő országunkat! Annak idején, amikor Demszkyt bírálták a körúti villamosért, akkor is mindenkivel szemben kifejtettem véleményemet, s elmondtam, hogy nekem tetszik. Számomra másodlagos, hogy mennyibe került a Várkert bazár újjáépítése, és az sem bántana, ha egy oligarcha megvenné a volt Balettintézet romjait, és szépen újjáépítené. Azt ma már csak a gazdaságtörténészek tudják, hogy mennyit panamáztak egykor a millenniumi építkezések során, de legalább ma már van mire büszkének lennünk. Apropó, Panama! A panamázás kifejezés ugyanis onnan származik, s ott is rengeteg pénzt sinkófáltak el, de a csatorna megépült.

Végezetül visszatérek a számomra legégetőbb kérdéshez: miért is a mi civilizációnkat terheli a felelősség, miért minket emészt a lelkiismeret? Hol vannak a nálunk sokkal gazdagabb arab országok? Vagy azoktól nem várható el az együttérzés azok iránt, akikkel közös a nyelvük és közös az istenük?

Meggyőződésem szerint kormányunk elsőrendű feladata, hogy gondoskodjon a védelmünkről! Ennek a véleményemnek kénytelen voltam hangod adni, mert egyik oldal felé sem vállalom a cinkos némaságot.

(A szerző Kossuth-díjas festőművész, érdemes művész.)