Azelőtt mindig papíralapú Kincstári Takarékjegyet vettem, ha egy kis spórolt pénzem volt, de a postán minden alkalommal arra biztattak, inkább nyissak értékpapírszámlát és arra fizessek. Hosszú győzködés után kötélnek álltam, azóta abban kuporgatok, de minden alkalommal közlik, hogy nyissak inkább nyugdíj-előtakarékossági számlát. Mondom, bakker, ti beszéltetek rá az értékpapírszámlára, hagyjatok békén a nyugdíjjal. Megvető tekintetek; ilyen a magyar. Az internet is tele van vele; nem teszünk félre öreg napjainkra, aztán majd csodálkozunk.

Csörög a telefon (valójában zenél), megkérdi kedves női hang, gondoskodtam-e már nyugdíjas éveimről. Amikor beismerem, hogy eddig elhessegettem ezeket a szirénhangokat, megrovóra vált: „Micsoda kretén mindenki ebben az országban. A sok hülye nem képes tovább látni az orránál.” Felsorol néhány példát: XY nem tett félre, most nyugdíjából csak vegetál, elhagyatva, szegényen hal meg.

Hát ez valóban borzalmas. De mondok én is néhány példát. Marosvásárhelyi, takarékos kispolgár gyűjtögette az Osztrák–Magyar Monarchia állampapírjait, 1910-re már volt is annyi, amiből öreg napjait biztosítva látta. Aztán tessék! Egy pesti előrelátó honfiú a jó magyar bankjegyeket rakosgatta egymásra, 1938-ra tízezer pengője volt…

Szüleim generációjának azt mondták, felesleges takarékoskodni (mondjuk nem is léteztek befektetési alapok), mert eljön az örök kommunizmus, amikor mindenkinek lesz bőven nyugdíja, szükségletei szerint részesül a javakból. De az a nyugati sem járt jobban, aki a nagy hírű Lehman Brothersnél helyezte el ingóságait a kétezres évek elején. Azok a német adófizetők sem járnak jobban, akiket azzal hitegetnek, hogy a most befogadott Mohamedek és Alik fogják kitermelni a nyugdíját.

– Nézze – fejeztem be. – Nekem van négy gyerekem, remélem, nem hagynak éhen dögleni. Ha meg mégis, akkor úgyis mindegy. Az emberiség sok ezer éves történetében 80-100 évig volt nyugdíj. Azelőtt is megoldották valahogy, ezután is megoldjuk.