Olvastam egy portálon, hogy a mai ember a metrón csak a telefonját nyomkodja, és hogy ez a modern, elidegenedett ember legfőbb jellemvonása. Nagyon megijedtem, mert nem szeretnék modern és elidegenedett ember lenni. Az semmiképp. Annál még a náci is jobb valamicskével.

El is tettem gyorsan a telefonomat, és elkezdtem bámulni a szemben ülőket. Mi mást nézzen az ember a metrón? A szürke, suhanó falakat mégsem tanulmányozhatja valaki a Határ úttól egészen az Astoriáig.

Hárman ültek szemben. Egy kalapos úr, egy ifjú hölgy meg egy fiatalember valami sapkában, aminek elöl kis simlédere volt. Mivel nem vagyok modern és elidegenedett, kezdtem a nézést a hölgyön. Megfigyeltem topánkáját, haladtan felfelé a lábán, elismerően cuppantottam, mivel – nem lévén modern és elidegenedett ember – értékelem a szép formákat, majd felértem a füléig. Ezt a cselekvéssort megismételtem vagy tízszer.

– Mit néz? – fakadt ki végül.

– Önt, ifjú hölgy – mondtam mosolyogva. Mondtam volna még mást is, és szívesen eszmét cseréltem volna harisnyájának mintázatáról, de oly elutasítóan mért végig, hogy szándékomról végül is letettem. Most fejemet kissé megdöntöttem, és figyelmemet a kalapos úrnak szenteltem. Érthetetlen módon ő sem bírta sokáig. Alig volt időm mustrálni bajuszát, nyakkendőjét, és azt a furcsa pattanást az orrán, máris lecsapta az újságot.

– Ön talán buzi? – förmedt rám durván.

– Nem, kérem – szóltam higgadtan. – Pusztán arról van szó, hogy nem szeretnék belékerülni a modern és elidegenedett ember csúf skatulyájába. Ezért nézegetem a szép hölgy formás lábszárát, az ön furcsa kinövését az orrán. És az ön mellett ülő fiatalember fülét.

Erre az is felugrott.

– Állj le, köcsög, mert bemosok egyet! – emelte fel öklét, és vadul lengette. – Állítsd le magad, mert baj lesz! – Cselekedetét a kalapos úr és – ami rosszabb! – az ifjú hölgy is helyeslő pillantással kísérte.

Felálltam, s odébb ültem.

Legközelebb megszólítok valakit, és megpróbálok beszélgetni is vele. Ha meg az sem megy, maradok a nyomkodásnál.