Hozzászólás két interjúhoz. Az egyik még tavaly tavaszi, a másik késő őszi. Az elsőt Fordítva ülünk a lovon címen Forgács István romaügyi szakértővel készítette a Demokrata (2016/11), a másodikat Balog Zoltán miniszterrel Én nem járok helikopterrel címen az Index (október 10.). Az első alapos szakértői, a második átfogóan elvi.

A szakértő kétélű kritikával marasztalja el mind a hamis áldozati szerepbe gubódzó kisebbséget, egyéneket és közösségeket, mind a cigányügyet pusztán esélyegyenlőségi problémának, tehát nem demográfiai és gazdasági közveszélynek tekintő, és ezért egy nagyságrenddel megemelt ráfordítástól már visszariadó többségi társadalmat. A miniszter pedig a migráció nemzetközi és hazai akut problémájával, és a katolikus egyházfő erre adott álláspontjával kapcsolja össze etnikai kisebbségünk sorskérdését. „A pápa egy dél-amerikai nézőpontból úgy tekint Európára, amelyet súlyos bűnök terhelnek a világban létező szegénységért és kizsákmányolásért… Az én keresztény válaszom az, hogy azt az attitűdöt, amit a szentatya és más egyházak számon kérnek rajtunk, nekünk elsősorban a cigányok felé kell megvalósítanunk. Akkor hiteles az elutasításunk a migrációra, ha mi azoknak kínálunk integrációt, felzárkóztatást és esélyt, akik egy kelet-magyarországi cigánytelepen sokszor nyomorúságosabb körülmények között élnek, mint azok, akik egy szíriai városból jönnek ide.”

Mi az alábbiakban a szakértővel szakértői, de olvasóbarát vitába bocsátkozunk. A miniszternek szánt válaszunkban pedig még valamivel tovább bontjuk az általa érintett komplex korprobléma néhány, a hagyományos értékkonzervatív oldalon kevesebb hangsúlyt nyert elemét.

Ami az elsőt illeti, itt a Forgács-interjú címében található lovas szólásra válaszolva adtuk saját írásunk fenti címét. Az ő címe frappánsan utal annak sokkoló belátására, hogy mindeddig szinte komikus – sajnos tragikomikus (!) – látványt nyújtó pótcselekvésben pocsékoltuk igyekezetünket. A mienk a magyar szabadságtörténet jeles vonulatának gyújtószava, ami A kőszívű ember fiait megalkotó Jókaink képzeletének átrendezésében egy keserű történelmi tényből formálta meg a sikeres felbuzdulás örökbecsű példáját, majd egy bő évszázaddal később Kósa Ferenc és Sára Sándor 80 huszár című filmje mutatta meg prózaibb tanulságokkal a valós eseményt: miután a Monarchia 12 magyar huszárezredéből 8 az örökös tartományokban szolgált, „hazafias hazaszökésük” változó sikerekkel folyt bele a történelmi léptékű eseményekbe. Ami a „tragikomikus” pótcselekvés tényállását illeti, itt elismerve ugyan a kiérlelt szakértői vád támadáspontját, hogy eleddig távol maradtunk a kritikus sikertényezők megtalálásától, ám azt mégis túlzásnak tartjuk, hogy eddigi erőfeszítéseink csak „a céltól távolító lovaglás” lett volna (miként a PC-etikettet sértő közmondás mádi honpolgárával esett meg, aki a pipafüstjét szemébe fújó szélnek hátat fordítva ugyanoda érkezett vissza, ahonnét elindult); leegyszerűsítésnek véljük, hogy egy szimpla arcfordulás lehetne a szükséges és elégséges megoldás a jelen patológiájára és a jövő fenyegetésére.

A meginterjúvolt szakértő két irányban is kritizáló nyilatkozatával ugyan nagy mértékben egyetértünk, ám mégis inkább a „Mindkét félnek igaza van!” másutt – nevezetesen Amerikában (!) – a kisebbségi témában már bevált pozitív hozzáállására helyezzük a hangsúlyt, aminek eredménye a Kennedykkel és Martin Luther Kinggel elindult és Barack Obamában csúcsosodó négeremancipáció.

E jelszóvá tömörült belátás és iránymutatás a 20. század egyik korszaknyitó pszichológusa, Kurt Lewin és iskolája által kifejlesztett akciókutatási irányzatban született eredmény. Az akciókutatási szemlélet és metodika tudománytörténeti újdonsága az, hogy ledöntötte a korábbi tudományfelfogásokban féltve őrzött válaszfalat a tudomány alanya és tárgya között, ez utóbbiaknak partnerséget ajánlva a hagyományos „vizsgálati személy” (vsz) státuszuk helyett. Ezzel a nemzedékeken keresztül üszkösödött amerikai kisebbségi kontroverziában úgy lett igaza mindkét félnek, hogy egyfelől ki lehetett mondani, hogy a négerek statisztikai összetételében tényleg szignifikánsan magasabb a deviancia aránya, de másfelől az is tudományos érvényességet nyert, és ezért fontos következtetések és intézkedések alapja lehetett, hogy ez az anómia a számukra kiszabott körülményekre épp az ő logikusan kiváltódó válaszuk. Ahogy a Lewin-kortárs szociológus Robert King Merton „társadalmi struktúra és anómia” modellje is korszakváltóan tételezi: egyes társadalmi struktúrák bizonyos helyzetekben lévőket egyenesen kényszerítenek, hogy a normakövető magatartással szemben a nonkonform mintázatokat válasszák, mivel a kulturálisan definiált és általuk is elfogadott célok eléréséhez szükséges eszközök a társadalmilag elfogadható magatartáson belül nem hozzáférhetőek számukra.

Nos, ha a magyar (illetve kelet-európai) romák vonatkozásában tekintjük az egyes kényszeranómia-típusokat, azt látjuk, hogy a többségi társadalomban a legnagyobb feltűnést (és felháborodást) ugyan kétségkívül a törvénysértés lázadása váltja ki, ám a roma társadalom számára súlyosabb a generációkon keresztül húzódó, reménytelenül segélyezésből való tengődés lelkiállapota: a vigasztalan apátia, az önsorsrontást betetőző tunya beletörődés.

Forgács István interjújában is a két anómiatípus közül az előbbi kapja a drámaibb hangsúlyt, ahogy példákkal illusztrálja, hogy a cigányközösségekben a többségi társadalom által elvárt normarendszer mennyire megbomlott. „Nem normális dolog, hogy egy faluban a saját megnyomorítójukat, az uzsorást védik a rendőrtől… Hogy a kutyákat aznap engedik szabadon, amikor a védőnő feltűnik”. S a tétlen apátia anómiatípusát inkább csak áttételesen érinti: „Erre erősít rá a jogvédő alapállás, ami nem azt tanítja meg, hogy miként segíthet magán a cigány ember, hanem hogy miképpen tüntessen a polgármester, a rendőrkapitány, az igazgató ellen. Teljesen fordítva ülünk a lovon.” A terápiás javallat az ország túlélési problémájának horizontjáig emelt átfogó diagnózis alapján érthető módon fut ki a „Minden eddiginél több pénzt kell fordítni az ügyre!” segélykiáltására. De a magunk részéről itt mégis inkább azt hangsúlyoznánk, hogy a maximálisan erre fordítható forrást optimálisan kell beirányozni és használatát kipróbált szakértői kompetenciával vezérelni (ami épp e humán­erőforrás-fejlesztési feladatkörben a fő hiánycikk).

Mik tehát az elmondottak fényében a „Nyergelj, fordulj!” stratégiaújítás igazi nóvumai? Ezek egyfelől módszertaniak, amelyek magvát már megjelöltük a hazánkban elhanyagolt akciókutatási műfajban. Másfelől tartalmiak: az üzleti menedzsmentben bevált, Rockart-féle Kritikus Sikertényezők (KST), vagyis az akciókutatással fókuszba vehető kulcsterületek egy korlátozott számú csoportja, amelyekben elért eredmények, ha kielégítőek, garantálják a versenyképes teljesítményt, míg ha nem nyerik el a szükséges erőráfordítást, az egyéb területeken kifejtett bármilyen intenzív erőfeszítés is puszta pótcselekvésnek bizonyul.

Tartalmi KST-k gyanánt három témakört említünk, amik egy akciókutatási projekt első hullámában ki is cserélődhetnek. Ez az első hullámban kutatótársakká fejlesztett roma és nem roma fiatalok közös teamépítő foglalkozásaiban és fókuszcsoportjaiban valósul meg, és az egészségtőke, a vállalkozás és a konfliktuskezelés tematikáira terjed ki. Mindhárom kritikus területen vizsgálni és fejleszteni kell az eredmények biztosabb elérésének gazdasági és szocioökonómiai tényezői mellett ezek értékrendszeri, attitüdinális és magatartási faktorait is.

Ne feledjük! Az EU első roma keretstratégiáját (2011–2020) mi hoztuk létre a magyar soros EU-elnökség alatt, amikor a második Orbán-kormány felismerte, hogy Magyarország és a közép-kelet-európai országok alatt ott ketyeg a 2040–2050-re időzített etnikai és roncstársadalmi bomba. De persze a PC-fanyalgás már akkor is rontotta az emberek szájízét. Az Amnesty International azt kifogásolta, ami a Demokrata-interjú központi üzenete: a tényleges felemelkedésért semmit sem tevő jogvédősködéssel szemben a valós össztársadalmi gond és megoldás lényege gazdasági! Tehát nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a mai illegális migrációval kapcsolatban is a magyar megoldást azok bélyegzik „abszurdnak és perfidnek”, akik a világ egyik legnagyobb bűnszövetkezetével, a sok milliárd dollár nyereséget kaszáló embercsempész-hálózattal karöltve rombolják az európai társadalom biztonságát. Nekünk tehát ezzel számolva kell vállalnunk a „Nyergelj, fordulj!” történelmileg igazolódó bátor útját, amihez az első interjú mondanivalóját azzal egészítjük ki, hogy a gazdasági problémamegoldás jó működéséhez elengedhetetlen feltétel a humánerőforrást fejlesztő szakértelem kritikus sikertényezője!

S ezzel az utolsó bekezdéssel már át is kerültünk a második interjú témájába. Az Európa történelmi bűneit elítélő pápai szavakról, amiket a református pap miniszter szigorú egyetértésben idéz, mi egy korábbi tanulmányunkban (Evolúciós hipotézisek és a migráció. JURA 2015/2) megírtuk: „Azt, hogy az Itáliából a valamikori spanyol gyarmat Argentínába vándorolt szülőktől származó »utolsó« pápa a bevándorlók pártjára állt, a jobboldalon zavart kimagyarázkodások és a baloldali véleményvezérek helyeslése követte. Ez ugyan könnyen lehet, hogy reálpolitikailag megkérdőjelezhető, de történelmileg evolúciós léptékű előrelépés, és bocsánatkérést jelent a keresztény európai birodalom évszázadaiban elkövetett embertelenségekért.” S ami magát a pápa földrészén elkövetett „katolikus erőszakot” illeti, a magyar származású George Friedmannek az európai krízisről írt új művéből ezt idéztük: „A kereszténység szorosan kötődött az európaiak világhódításához. Részben azért volt rá szükség, hogy a hódítók hajtóereje legyen, részben meg azért, hogy elnyomják vele a legyőzötteket… A pszichológiai hadviselés egyik vetületét az jelentette, amikor a spanyolok azt állították, hogy egy olyan isten nevében beszélnek, aki hatalmasabb az aztékok isteneinél. A meghódítottak tehát azért sem tudhattak a végsőkig ellenállást tanúsítani, mert őseiktől örökölt spiritualitásuk omlott össze.”

Abban pedig hogy a miniszter elismerte: (csak) „akkor hiteles az elutasításunk a migrációra, ha mi azoknak kínálunk integrációt, felzárkóztatást és esélyt, akik egy kelet-magyarországi cigánytelepen sokszor nyomorúságosabb körülmények között élnek, mint azok, akik egy szíriai városból jönnek ide”, politikai irányultságon felülemelkedő egyetértés lehetőségét látjuk. Ehhez viszont még annyit tartunk fontosnak hozzáfűzni, hogy a mostani migrációs cunami éppen arra lehet alkalmas, hogy a hazai romatematikában adott demográfiai, illetve kulturális fenyegetés a társadalmat és a felelős politikát döbbentse rá a „periculum in mora” (késlekedésben a veszély) figyelmeztetés komolyságára.

(Varga Károly – Zettisch Nándor)