F. William Engdahl könyvének ismertetése

Miután Washington és az Amerika-barát orosz oligarchia pénzügyi segítségével Jelcint 1996-ban újraválasztották, az amerikai kormány, arcátlanul felerősítve szándékát, nekifogott a NATO hivatalos bővítésének. 1999-ben Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság csatlakozott ezen észak-atlanti szervezethez a Jelcin-rezsim halk tiltakozása mellett.

Az amerikai és nyugati bankoktól való pénzügyi függősége okán a Jelcin körüli társaság általában a legtöbb kérdésben Washington mellett állt. Ugyanakkor azonban a NATO kérdése rendkívül népszerűtlen volt az orosz nép hatalmas többségének szemében, mert – jogosan – tíz évvel a Szovjetunió szétesése után semmi okát nem látták a NATO fennállásának, és főként annak, hogy a NATO az orosz határokhoz közeledjen.

Maga Jelcin időnként egymással ellentétes nyilatkozatokat tett a NATO bővítéséről. Egyszer a NATO terjeszkedését „stratégiai hibának” nevezte. Később igyekezett a NATO-nak az orosz függetlenségre veszélyes voltát tompítani azzal, hogy „a NATO-bővítés negatív hatásait a NATO–Oroszország-megállapodás minimálisra korlátozza”.

Washington és az amerikai katonai-ipari komplexum számára ez hatalmas stratégiai győzelem volt, és lehetővé tette, hogy az Egyesült Államok uralja a volt, NATO-taggá váló posztkommunista országok kliensállamokká való alakítását, vagyis azt, hogy hosszú távon amerikai katonai felszerelést vásároljanak. Miután Engdahl részletesen leírja az amerikaiak machinációit a rakéta- és egyéb rendszerekkel az általuk uralt NATO-n belül, rátér a 9. fejezetre, amely ezzel a címmel olvasható: A NATO Moszkva ajtajain kopogtat – színes forradalmak Grúziában és Ukrajnában.

A fejezet Grúzia „véresen tüskés, rózsás forradalmával” kezdődik. A függetlenné vált Grúz Köztársaságban az amerikai nagykövet Richard Monroe Miles lett. Abban a kis, Fekete-tengernél fekvő államban, ahol Joszif Sztálin született, és amit 2003-ban az autokrata Eduard Sevardnadze kormányzott.

Richard Miles olyan karrierdiplomata volt, akit minden esetben oda küldtek, ahol az Egyesült Államok meg akarta dönteni az uralkodó kormányt. Miles erőssége nem diplomáciai ügyessége volt, hanem a kormánybuktatás. Mielőtt Tbiliszibe ment volna, 1992 és 1993 között Azerbajdzsánban volt amerikai nagykövet, majd pedig, 1996 és 1999 között Szerbia és Montenegróban vezette az ottani amerikai nagykövetséget. Abban az időben, amikor a CIA és az amerikai külügyminisztérium Belgrád bombázását és Koszovó elszakadását készítette elő.

Grúziában – ahol 2002-től 2005-ig szolgált – azzal bízták meg, hogy káoszt idézzen elő, leváltsa Sevardnadzét, és őt egy Amerika-barát bábuval helyettesítse. Azer­bajdzsánban Miles a posztszovjet káosz idején amerikai nagykövet volt, amikor a CIA egy arcátlan puccsban segítkezett a megválasztott elnök, Abulfaz Elcsibey ellen azért, hogy őt az amerikaiaknak megfelelő Hejdar Alijevre cserélje. Ott részben egy kőolajvezetékről és az ahhoz kapcsolódó amerikai geopolitikáról volt szó. Richard Miles 2002. májusi, tbiliszi kinevezésének hátterében ugyanilyen, Grúzián át Törökországig menő kőolajvezeték-program állt, de a program része volt Oroszország bekerítése is a NATO által.

A következő alfejezet címe: Amerikai geopolitika: csővezeték a Kaukázuson át.

Az 1990-es évek elején a Halliburton Corporation – Dick Cheney kolosszális kőolajmező-működtetője – Azerbajdzsánt, Kazahsztánt és az egész Kaszpi-medencét kiaknázta. Ez volt az első közvetlen alkalom az amerikai olajtársaságok számára, hogy a posztszovjet olajtartalékok valódi méretét feltérképezzék. A Halliburton a Kaszpi-térséget „második Szaúd-Arábiaként” becsülte fel, amelynek több milliárd dollár értéke volt. A felmérésen alapuló szakértői vélemény 200 milliárd hordónyi szállítási mennyiségből indult ki. Az angol-amerikai óriási olajvállalatok és titkosszolgálatok szemében megindult a Kaszpi-tengeri olajért folytatott posztszovjet harc, és biztosítani akarták, hogy Oroszország ne tudja megtartani addigi ellenőrzését ezek felett.