Emlékszem gyermekkoromból egy jelenetre. Mentünk a piacra krumpliért – a tél beállta előtt mindig hazafuvaroztunk egy harminckilós zsákkal –, s az Erzsébet királyné útjára kanyarodván apám megállt az újságosbódé előtt. Különösebben nem érdekelt a dolog – én az Alfa magazint vártam az Asterix miatt, apám meg ilyet nem vett –, de mégis megkukkantottam, mit vesz.

Magyar Nemzet. Ez volt a lap fejlécén. Apám rám nézett és így szólt: „Mi ezt vesszük.”

Ennek jelentőségét csak később értettem meg, de akkorra mindegy volt, omlott a rendszer, ám a Nemzet vásárlása még az elmúlt időkig képviselt valami tartalmat. Valami nemzeti, polgári valamit – még ha maradékaiban is.

Honnan jutott ez most eszembe? „Kell-e szobor a népbiztos Lukács Györgynek?” – veti fel a kérdést a címben Pethő Tibor, majd kifejti, hogy Lukács – Heller és az összes hasonszőrű szellemi atyja – mégiscsak nagy gondolkodó volt, és így tovább. Hát, itt tart ez az egykor szebb napokat látott lap. Az újságíróik sorában pedig megjelent Fekete Gy. Attila, aki előtte a Népszabadság csapatának rendíthetetlen tagja volt.

Azért ez a Pethő nagy barom, ha képes ezt leírni, hogy „Ságvári Endre mégiscsak az antifasiszta ellenállás mártírja”. Egy ilyen mondatért egy magára valamit adó tanár egy diákot kivág a vizsgáról. És aki egy ilyen mondatot képes leírni, hogy „a világszerte elismert kevés s máig sokat hivatkozott nagy magyar gondolkodók egyike”, miért nem a Népszavába irkál? Vagy voltaképp már mindegy?

Ki a fene ismeri el nemzetközileg Lukácsot, akinek a világon semmiféle említésre méltó teljesítménye nincs? Ezt amúgy egy írásában maga is elismeri, és a köztudottan liberális Faludy György is így fogalmaz vele kapcsolatban: „Filozófia nélküli filozófus.” Ellentétben mondjuk a nemzetközi szinten is valóban elismert Molnár Tamással vagy Határ Győzővel. Bár a valódi és főleg használható filozófiát az irodalomban találni. Na, de ez egy másik történet már. Talán majd legközelebb.