Az indoeurópai nyelvek politikailag korrekt problémája, hogy régóta megkülönböztet nyelvtani nemeket (hím-, nő-, semleges), amivel egyrészt előrevetített bizonyos modern kérdéseket (ki gondolta volna kétszáz évvel ezelőtt, hogy a semleges nem egyszer majd értelmezhetővé is válik), másrészt belehajszolta napjaink törvényhozóit egy sajátságos csapdába. Mielőtt ugyanis valakiről beszélni kezdenénk, el kell döntenünk, melyik nemű „ő”-t használjuk vele kapcsolatban. Ez többé nem pusztán a mi megítélésünkre van bízva, ismernünk kell az illető identitását is, nehogy megsértsük. Kanadában már büntetésre számíthat az, aki nem gendermegfelelő névmást használ valakivel beszélve. Innen már csak egy ugrás, hogy valamennyi főnév nemét el kell törölni azokban a kretén nyelvekben, ahol egy töltőtollnak, háznak, de még a jégesőnek vagy a szomorúságnak is van neme.

Felállítottak tehát Brüsszelben egy bizottságot, amely azt vizsgálná, megkérdezték-e a német asztaltól, hogy hímneműnek vallja-e magát, vagy pusztán ráoktrojáltuk ezt, megfosztva szabad választásától. Az ugyan szép liberális gesztus, hogy a nadrág (die Hose) nőnemű, a szoknya (der Rock) viszont hímnemű. Olaszul azonban a szoknya nőnemű (la gonna), a nadrág hímnemű, de az ing megint csak nőnemű. Ezek megszüntetésére szigorú nyelvrendőrséget hoztak létre, ahol a nápolyi rendőr beviheti azért a jámbor maffiózót, mert a hajó szóhoz a nyelvtanilag megfelelő nőnemű jelzőt teszi.

Mivel ezen a magyarok jókat kuncogtak, nálunk egységesítették a ragozást, és betiltották a magas-mély hangrendű egyeztetést is. Ezentúl a -ba, -be, -ban, -ben rag helyett csak ba-t lehet használni. (Példamondat. Feleség megkérdezi a feleségétől: „Hol a zakóm?” Helyes válasz: „A szekrényba.”) Ennek ellenőrzését az EU (mivel nem elég jártasak a magyar nyelvben) helyi besúgókra bízza, akik figyelik az újbeszél terjedését, és jelentik a kilengéseket. E célra civil szervezet alakul, de momentumos fiatalok is szívesen vállalkoznak a feladatra.