Osztrakizmosz. Ez lett új sorozatcímem e hasábokon, és az új címválasztás indokát már összegeztem. Azt is hangsúlyoztam ennek kapcsán, hogy bármilyen kemény kihívások elé is álljon az öreg kontinens, netán vérzivataros idők jöjjenek, sem az európai démosz kollektíven, sem az egyes nációk polgárai nem mondhatnak le azon ősi demokratikus jogukról, hogy népítéletet mondjanak vezetőikről, és e vezetők nem vehetik el tőlük az osztrakizmosz jogát a „háborúra” való hivatkozás okán.

De mi is volt ez az intézmény az ókori görögöknél?

Az athéni demokrácia intézményrendszerének jellegzetes eleme volt a cserépszavazás, görög nevén osztrakizmosz. A cserépszavazást Kleiszthenész vezette be demokráciát megalapozó reformjai során Kr. e. 508-ban. Az első cserépszavazásra azonban csak húsz évvel később, Kr. e. 487-ben került sor, míg az utolsót Kr. e. 417-ben tartották.

Maga az eljárás úgy folyt le, hogy az athéni naptár szerinti hatodik hónapban – valamikor január és február fordulóján – a népgyűlés szavazott arról, hogy kíván-e a cserépszavazás eszközéhez nyúlni. Amennyiben igennel szavaztak, két hónappal később megtartották a szavazást. A két hónap arra szolgált, hogy a polgárok alaposan megfontolják döntésüket, illetve az esetleg érintett személyeknek lehetőségük nyílt arra, hogy lebeszéljék polgártársaikat arról, hogy őket válasszák. Hatezren kellett hogy szavazzanak, vagy ennyi szavazatot kellett hogy kapjon az érintett az érvényességhez. A száműzöttnek tíz nap állt rendelkezésére, hogy elhagyja Athént. Magával vihette mozdítható vagyontárgyait, ám a következő tíz évben nem volt szabad visszatérnie a városba. Amennyiben mégis megpróbálta, halál várt rá. Ám tíz év elteltével vagyonát és polgárjogait visszakapta.

A cserépszavazást összességében viszonylag ritkán alkalmazták. Kr. e. 487 és Kr. e. 417 között összesen nagyjából tíz alkalomról tudunk, amikor a szavazások eredményesek voltak, ebből öt ráadásul Kr. e. 487 és 482 között volt. Az első öt szavazás mögött nyilvánvalóan a második perzsa invázió idején döntő szerepet játszó Themisztoklész állt. Hatalmi vágya fortélyos eszközként használta a cserépszavazást politikai ellenfeleivel szemben.

És minden politikai ármánykodás, minden politikai rivalizálás mellett az osztrakizmosz azért mégiscsak a demokratikus ideákról és morálelvárásokról való szavazás (is) volt.

Athén ember- és polgáreszményében a nagyság mindig kiváló erkölcsiséggel kellett hogy párosuljon. Legalább látszatra. Formálisan. És ez nem lehetett olyannyira formális és látszatjellegű, hogy azt az athéniak a szabad polgár lenézésének gondolják.

És ugyanígy nem lehetett a nagysággal elbújtatni, elfedni a mohóságot sem. Athén vezéreszménye szerint nagy ember csak nagy jellem lehetett. Miközben ha valakik, hát az athéniak tudták, hogy mit jelent az emberi gyarlóság is. Csakhogy ez utóbbit mindaddig megbocsájtották, amíg valaki nem akart kiemelkedni közülük, és különösképpen nem voltak elnézőek vezetőikkel szemben.

Az örök példa minderre Themisztoklész.

Themisztoklész Athén klasszikus demokráciájának, a görög–perzsa háborúknak, a nagy tetteknek, dicső győzelmeknek, talán egy nép és kultúra megmentőjének is örök példája. Ám egyben a politikusi hatalomvágy, a mohó vagyonosodás, a nagy tettek leple alatt való korrumpálhatóság és a dicsőséges csatanyerések melletti arrogancia, gőg és baráti klientúraépítés mintájává is vált.

Hérodotosz a görög–perzsa háborúk leírásában, Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok művében foglalkozik Themisztoklésszel.

Themisztoklész nem polgári származású. Még inkább nem tartozott a családja a hellén elithez. A későbbi – periklészi – törvények szerint még athéni sem lehetett volna. Thuküdidész és később több történetíró is megjegyzi, hogy ifjúkori kicsapongó magatartása korántsem jelezte, hogy Athén nagy hadvezér-politikusává válhat.

Pedig azzá vált. Méghozzá a legnagyobbak közül valóvá. Filozófiát tanult, és alacsony származásából fakadó tudásbeli hátrányait gyors és stratégikus gondolkodásával pótolta. Első hadba vonulása Marathónnál volt. Középrangú katonaként már ekkor irigyelte hadvezére dicsőségét, s fenn is maradt a mondás tőle, hogy: „Miltiadész dicsősége nem hagy aludni!” Miltiadész halálával Themisztoklész mindent megtett, hogy Athén első politikusai közé kerüljön. Nagy riválisát, Ariszteidészt, aki majd minden polgári és athéni erényt bírt, hübrisszel vádolta, gőggel és zsarnokságra törekvéssel, hogy aztán osztrakizmosszal, cserépszavazással el is űzesse Athénból.

A valódi hübrisz győzött a váddal szemben.

Ám a nagy tettek csak ekkor kezdődtek. Themisztoklész meggyőzte az athéniakat, hogy kezdjenek nagy tengeri flotta építésbe. Látszólag az aiginiaiak ellen, ám valójában a cél: felkészíteni Hellászt egy nagy perzsa invázióra. Az államkincstár megnyitásával Themisztoklész egyben a vagyonosodás útjára is lépett. Ám a nagyobb fenyegetettség miatt sikerrel terelte el erről a figyelmet, főleg úgy, hogy a Hellász egyesítése felé vezető úton sikert sikerre halmozott.

Xerxész, a perzsa isten-király betörésének küszöbén Themisztoklész volt Athén és egész Hellász legbefolyásosabb politikusa. És ő a Xerxész elleni szalamiszi csata ünnepeltje is. Névlegesen a görög flotta a spártai Eurübiadész parancsnoksága alatt állt, de a perzsák elleni győzelem nagy stratégáját Themisztoklészben ünnepelte minden görög.

A nagy hős viszont csak stratégának bizonyult nagynak. Embernek és athéninak nem. Ő és barátai hozzányúltak a hadizsákmányokhoz, sajátjaként kezelte a hadi pénztárt, háza mellé szentélyt építtetett saját nagyságát mutatandó. „A görögök megmentője miért ne gazdagodhatott volna meg?” – kérdezte, és ez egyben végzetét is jelentette.

Négy évvel a dicsőséges szalamiszi csata után Themisztoklészt korrupt, csaló árulóként Athén népe és riválisai cserépszavazáson elüldözték Athénból. Élethosszig. Vagyonát elkobozták, megvetett tolvajként a barátaihoz menekített vagyonból élte hátralévő éveit Kr. e 460-ig. Az osztrakizmosszal visszaélhetett egy ideig, ám a népítélet őt is utolérte. Nagyságot így sároz be örökre a gyarlóság.