1985 tavaszán Kardos, a Magvető igazgatója fölhívott az irodájába. Tudtam, valami baj lehet, mert máskülönben szokása szerint ő látogatott le a kilencedikre Bor Ambrushoz, Ördögh Szilveszterhez vagy hozzám. Komor arccal ült íróasztala mögött, háttal az ablaknak. Látogatóit mindig a fénnyel szemben ültette le, ahogyan azt még katpolos korában megszokta, a kihallgatásokkor. Vallató elrendezés. Minden magyarázkodás és bevezetés nélkül, fölolvasott egy verset, mégpedig az azóta már elhíresült Nagy Imré-s költeményt, amelynek mondandója a volt miniszterelnök kivégzése és „temetetlen” mivolta volt. Minden verssor a monogramjával, az NI-vel végződött.

Letette a papírlapot és kérdően rám nézett… De nem mondott semmit…

Most miért olvastad föl nekem ezt? – kérdeztem.

Mik ezek az NI-k szerinted? – kérdezett vissza.

Nagy Imre nevének kezdőbetűi.

Hát még ezt sem tudják a lektoraim. Megjelentetjük Nagy Gáspár verskötetét, két lektor elolvasta és megszerkesztette, sőt már le is küldette a dabasi nyomdába. Ha nem szólnak le a Pártközpontból, könyv alakban is kiadjuk. Persze visszarendeltem a kéziratot.

Ilyen ingerültnek, sőt dühösnek még nem láttam. Kis szünet után tovább folytatta, szidta Székely Magdát (nem a költőnőt) és Ferencz Zsuzsát tudatlanságukért, és kijelentette: Kirúgom őket! Nem tájékoztattak arról, hogy ez a vers benne van a kötetben, vagy észre sem vették, tehát megbízhatatlanok. Ilyen munkatársakra nincs szükségem.

– Ezt azért meggondolnám. Ötvenhatban talán még nem is éltek, máskülönben is, neked a föladatod tájékoztatnod a beosztottjaidat, mit vársz el tőlük. Fölállt, s azt mondta: köszönöm, Szalay elvtárs!

Az elvtársozás azt jelentette, hogy nagyon haragszik rám. Egy hétig még a köszönésemet sem fogadta, ha találkoztunk a folyosón. De a két lányt mégsem rúgta ki, és botrányt sem csinált az ügyből. Sőt, még az év novemberében megjelentette Szerelmes éveink című regényemet, amely a kommunizmus szatírája és az 1956-os forradalom minősítéséről szólt, horribile dictu Mindszenty József szavainak értelmezése szerint. Amely regényről mostanában tudni sem akarnak bizonyos irodalmi körök, holott Gáspár még 1985-ben hosszú levélben méltatta. Oh, szakmai irigység!

De mi is történt voltaképpen? Sárándi József szerkesztő az Új Forrásban megjelentette Nagy Gáspár ominózus versét – Tatabányán. A helyi pártbizottság egyik alkalmazottja, akinek személyes(kedő) bajai voltak Sárándival, bosszúból kirúgatta a szerkesztőt, és följelentette a pártközpontban Nagy Gáspárt. Hozzátartozik a történethez, hogy Jóska munkáskáder volt, levelező tagozaton érettségizett, majd kitűnve képességeivel, előbb oklevél nélkül tanított egy esztergomi iskolában, aztán elvégezte a tanári szakot az ELTE-n, és 1970-től a tatabányai folyóirat szerkesztője lett. Kirúgatása után sehol sem kapott állást mint megbízhatatlan „osztályidegen”, visszament tehát munkásnak, és mivel volt becsületes mestersége, azt nem vették el tőle, s a rendszerváltozás után cserépfedő mesterként vonult nyugdíjba, mindennemű és rangú kártérítés és rehabilitáció nélkül. Vagyis egyedül ő vitte el a balhét ezért a versért, úgyis mint a hatalmon lévő munkásosztály tagja.

Nagy Gáspár 1985-ben az Írószövetség titkára volt, s fönnállt a veszélye annak, hogy őt is kirúgják az állásából. Kardos ezt tudva, fölajánlotta neki, hogy odaveszi a Magvetőhöz lektornak. Gazsi azonban elegánsan visszautasította az ajánlatot.