…olyan volt az ellenzék múlt év végi tüntetése az épeszű és jó humorérzékű embereknek, mondta egy ismerősöm, nehezményezve, hogy lassan egy hónapja meg sem nyikkantam erről a dilettáns színjátékról. Megtisztelve olvasóm jóindulatú korholásától, mentegetőzöm. Hetilap a legritkábban reagálhat aktuális történésre azonnal. Ezért azután csak a tartósított aktualitásra riposztozhatok. Vigasztalásképp kitűnő kollégáim remekül kihasználták helyzeti előnyüket, és voltaképpen lecsupaszították a semmit, vagyis az öncsődjébe fulladó ellenzéket és értelmetlen viselkedését.

Fotó: MTI (archív)

Fotó: MTI

Azzal kezdem: az oktalan rombolásokat a pártszóvivők a hozzájuk „csapódott” kéretlen randalírozók számlájára írták. Erre két válasz van. 1956. október 23-án a civil ruhába és sárga cipőbe bújtatott ávéhások, a Rákóczi-szobor mellett tömörülve a Parlament előtt, provokáltak. Ezt a sárga cipős lelkületű, szervezett, kemény társaságot azonban elkergettük. Vagyis megfékeztük. Ezt nem tette az ellenzéki pártfúzió. De nem is tehette, mert – mint idegen testet – nem volt kit elkergetniük, hiszen bevallotta Fekete-Győr András, hogy ők is dobálták a rendőröket. Tehát csak önmagukat kergethették volna el.

Ennek a randalírozásnak volt azonban „eszmei” tartalma is. A karácsonyi és vallásos jelképek rongálása egyfelől keresztényellenes, vagyis Európa-ellenes felhangot kapott, a szánkók törése-zúzása meg a szegény gyermekek ellen irányult. Azaz antiszociálisak és ostobák voltak a tüntetők.

De ügyetlen volt A munka törvénykönyvének hivatalos előkészítése is. A közvélemény sokáig csak az ellenzék félremagyarázásait ismerte. A túlóráztatás nemzetközi viszonylatairól semmit sem tudott.

A parlamentben és a Parlament előtt történteknél azonban sokkal súlyosabb, önleleplezőbb bűzhödt események történtek a Kunigunda utcában. Mégpedig leplezhetetlenül szervezett spontaneitással. Az még az Országház történetének legszánalmasabb, legmegvetettebb, legaljadékabb nyilas időszakában sem fordult elő, hogy országos képviselők (!) kerítéseken mászkáljanak át, rácsokon kapaszkodjanak, mint a majmok, fejjel zárt ajtóknak rohanjanak és önszántukból földön fetrengjenek.

Az esemény az utókor számára alighanem a „hasra fekvés és a kerítésmászás éjsza­kája” címen marad fönn, ha egyáltalán fönn­marad.

Az öntelt, pökhen­di, kényuraskodó, más embert megvető viselkedés mélypontja azonban egy Varju nevezetű DK-s képviselő teljesítménye volt. Ez a rossz arcú ember földre feküdt, és mobilján közvetítette az „eseményeket”. Miszerint ütik, verik őt a biztonsági őrök, „jaj, fejbe ne rúgjanak”, kiáltotta, mialatt az említett, tisztességes, hivatalos föladatukat végző személyek rúgástávolságon kívül álltak. A látvány és a hang nem födte egymást.

Amiről eszembe jut, hogy a hetvenes években Szíj Rezsővel Kolozsváron, Kántor Lajoshoz igyekezve autóval, egy Ceaușescu-népgyűlés mellett haladtunk el, és egy időben láttam és rádión hallgattam a közvetítést. A tömeg néma csöndben bágyadozott, miközben a bukaresti rádió őrületes tapsviharokat sugárzott. Varju a Ceaușescu-diktatúra ostobaságát ismételte meg 2018-ban. Őrület! A fölháborító azonban mégiscsak az volt, hogy a DK képviselője látványosan nem vette emberszámba a munkájukat végző biztonsági őröket. Öntelt, feudális pökhendiség.