Jelenlegi hely

Mindennek meg kell változnia

Bencsik Gábor
Bencsik Gábor képe

Hérakleitosz azt mondja valahol, hogy minden mozgásban van, és semmi sem marad változatlan, és a folyó áramlásához hasonlítva a létezőket, azt mondja, hogy nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.

Évezredes, természetes tévedés a jelen állapotait alapvetően állandóaknak, lényegüket tekintve meg nem változóknak tartani. E tévedésnek lélektani oka van: a saját létezésünket érezzük állandónak és öröknek, tehát létezésünk körülményei is ilyennek mutatkoznak előttünk. Optimista korok ehhez a beteljesülésnek, a megérkezésnek, a történelem végének gondolatát fűzik hozzá. A történelem azonban, ha akarnánk, sem tudna véget érni. Panta rhei – minden folyik, minden változik, ismerte fel Hérakleitosz két és fél évezreddel ezelőtt. Aki úgy akarja megőrizni a számára kedves körülményeket, hogy mindent változatlanul hagy, biztosan kudarcot vall.

Európa vezetői azonban abban az illúzióban ringatják magukat, hogy a jelen örökké tart. Noha a vak is látja, hogy Francis Fukuyama híres-hírhedt jóslatával ellentétben a történelem nem ért véget, Európa urai mégis éppen úgy viselkednek, mintha földrészünk társadalmi berendezkedése, jóléte, szabadsága külön erőfeszítés nélkül is örökre megmaradna olyannak, amilyenné kétezer év alatt, mára formálódott. Pedig a történelemben semmi nem örök. Természetesen a katonai, gazdasági, kulturális hatalom sem az.

Ma természetesnek vesszük, hogy a világ hatalmi súlypontja a tág értelemben vett Nyugaton van. Nem volt ez mindig így. Az első súlypont, ötezer évvel ezelőtt egy olyan területen jött létre, amely ma a világ egyik legszegényebb, háborúk pusztította régiója: Mezopotámiában, a mai Irakban. Miközben az Indus völgyében és Kelet-Kínában új központok jöttek létre, a súlypont Mezopotámiából viszonylag rövid idő alatt Egyiptomba és Perzsiába tevődött át, majd továbbhúzódott északnyugatra, és megállapodott a görög világban. Innen a rómaiak ragadták magukhoz, és őrizték hét évszázadig, amikor a germánok ragadták el tőlük, és vitték át Nyugat-Európába. Ott több mint ezer éven át időzött, hogy aztán az Amerikai Egyesült Államok felemelkedésével megkettőződjék. A hatalmi súlypont tehát ötezer év alatt több ezer kilométeres utat tett meg északnyugati irányban – ugyan miért hihetnénk, hogy a történelem itt véget ért, most már nem halad tovább?

A történelem a változások története. A népek számára az igazi nagy kérdés: elszenvedői vagy formálói, áldozatai vagy nyertesei-e ezeknek a változásoknak. És ha formálók, ha nyertesek, tartósan azok maradnak-e?

Tudunk népekről, amelyek éppen csak megjelentek a történelem színpadán, és máris elsodorták őket a változások, mára csak régészeti leletek és a kortársak néhány feljegyzése maradt utánuk. Tudunk népekről, amelyek földrészeket hódítottak, hogy aztán eltűnjenek vagy jelentéktelenségbe süllyedjenek. Tudunk népekről, amelyek elveszítették országukat, de aztán visszaszerezték, és tudunk népekről, amelyeknek soha nem volt országuk, ma sincs.

A mi országunk is a változások nyomán született, és a változások hullámait olykor elviselve, máskor uralva maradt meg nekünk, magyaroknak. Ahhoz, hogy továbbra is megtarthassuk olyannak, amilyennek szeretjük, fel kell készítenünk rá, hogy megvédje magát, alkalmassá kell tennünk arra, hogy ellenálljon a történelem újabb erőinek.

Európát és benne Magyarországot most nem katonai hatalmak fenyegetik, hanem valami egészen más: a gyermektelenség. Európa és benne Magyarország kulcsszava ma a demográfia. Miközben mi, európaiak elveszítettük a biológiai önreprodukció képességét, más népek demográfiai többletüket zúdítják ránk. Teljesen egyértelmű és nyilvánvaló népességcsere vette kezdetét Európában, és számos országban már túl is estek azon a kritikus ponton, ahonnan már nincs visszaút, ahonnan már a népességcsere megállíthatatlan. És csak a legostobábbak hihetik, hogy egy népességcsere nem jár kulturális cserével.

A mi feladatunk most pontosan az, amit Salina herceg fogalmazott meg A párduc című regényben: ahhoz, hogy minden így maradjon, mindennek meg kell változnia. Mindenekelőtt: a közösség minden erejével támogatni kell a gyermekvállalást. A döntés természetesen továbbra is a családok magánügye, de pusztán hagyni, hogy a dolgok menjenek a maguk útján, nem elég. Újabb és újabb eszközök kimunkálására és használatbavételére van szükség, hogy a családokban megszülethessék az első, második, harmadik gyerek is. Adókedvezmény, bölcsődék, társadalmi szemléletváltás, családbarát munkahelyek kellenek.

A második döntő lépés: a közösség, azaz az állam minden erejével ellen kell állni az új népek beáramlásának. Nem csak a beáramlásnak, de azoknak a politikai nyomásoknak is, amelyek ostoba naivitástól vagy éppen nyers haszonleséstől vezettetve a gátak lerombolását, az árvíz Európára engedését követelik rajtunk. A magyar kormány Európában elsőként ismerte fel e két, egymással szorosan összefüggő lépés szükségességét. Elsőként és talán időben. A későn meghozott jó döntés ugyanis olykor semmit sem ér. Ma vannak országok Európában, amelyek talán már akkor sem tudnának visszafordulni a népességcsere felé vezető úton, ha holnap felismernék a tévedésüket. Közös érdekünk, hogy mégse így legyen.