A nagy múltú Bergengóciát az összeomlás fenyegette. Az Üveghegyen túlról az utóbbi időben egyre több mumpic települt be az országba. Nemcsak a Hófehérkét meggyilkolni készülő vadász volt már mumpic, hanem (apai ágon) Jancsi és Juliska, sőt a legutóbbi felmérések szerint a hét törpéből is három. Az öreg király érezte a véget, ezért magához hívatta két fiát. Először megkérdezte magas, kisportolt, határozott gyermekét, mit tenne az Óperencián túlról beözönlő rengeteg mumpiccal, ha elnyerné a koronát.

– Nagyon egyszerű – válaszolta a fiú. – Azt, amit minden király tesz, amióta világ a világ. Ha olyanok jönnek, akik alkalmazkodnak, elfogadják a törvényeinket és a szokásainkat, azokat szívesen látjuk. De ha a birodalmunkba olyanok törnek be, akiket nem hívtunk, akik ellenségként viselkednek, akkor feltartóztatom őket akár erővel is. Ha kell, várfalakkal, vizesárkokkal, ágyúkkal és puskákkal.

– Rossz, csúnya, gonosz bátyus – nyafogott a kisebbik trónörökös.

– Nincsen neked szíved! – dörrent az atya is, és a koronát a másodszülöttnek adta. Ő aztán lebontotta az Üveghegyet, kinyittatta a kapukat. Pillanatok alatt temérdek mumpic nyüzsgött a királyi udvarban is, az öreg uralkodót kidobták a toronyszobából, a két fiát megették, és maguk közül választottak új királyt.

Telt-múlt az idő, és a statisztikusoknak (de az utcán nyitott szemmel járókelőknek is) feltűnt, hogy a lakosságban mind nagyobb számban fordulnak elő a burkusok és a lilliputiak. A kémek is jelentették, hogy tömegek kerekedtek fel a világ végéről, és mind Bergengóciában akarnak letelepedni. Hívatta az uralkodó a fiait, mit tennének most. Azok mind a hatan amellett érveltek, hogy meg kell állítani az inváziót bármi áron.

– Jól van – bólogatott a király. – Látom, ti értitek a történelmi leckét. Vannak erős népek, amelyek megmaradnak, és vannak olyanok, amelyekről már csak a mesék regélnek. A megfelelő pillanatban a megfelelő döntést kell hozni. Ennyi a titok.