Vagy munkavállaló, munkás, mindegy. Tényleg nem a neve fontos. A lényeg az, hogy most otthon ül a tévé előtt, váltogatja a csatornákat. Ez a szokása este, lefekvés előtt. Nyolc óra van, és hamarosan alvás, hiszen holnap is ötkor kel, ahogyan szinte egész életében.

Fotó: MTI

Semmilyen pozitív vagy negatív előítélet nincs benne, ahogyan ide-oda kapcsolgat. Neki az ATV és a Hír TV egyre megy, és nem azért, mert ide vagy oda csapódna, hanem azért, mert életében nem a politika áll az első helyen. Sokkal fontosabb, hogy ki neveli fel a három gyereket, hogy ha a feleségének a gerincbántalmai előjönnek, ki gyógyítja meg, és hogy mennyit sikerül félretenni hónap végén, valamint lesz-e holnap is munkahelye.

Erre gondol a melós, ahogyan megállapodik az egyik csatornánál. Éppen őrá hivatkoznak. Torzonborz, taknyos gyerekek kiabálnak, vonulgatnak az utcán, az emelvényről pedig jól öltözött politikusok hergelik a közönséget vele, a melóssal. Hogy neki mi a fontos, hogy ő mennyire felháborodott a „rabszolgatörvény” miatt. Aztán a melós azt is megtudja, hogy statisztikába csomagolták őt is, az ország nem ért egyet a törvénnyel, még a kormánypártiak sem.

Gondolkodik a melós, de sehogyan sem találja magát abban a statisztikában.

Mert vegyük azt, gondolja, és csatornát vált közben, hogy engem momentán egyetlen közvélemény-kutató sem ért el. A számok világában nem létezem. Így aztán azokat a statisztikákat vagy elhiszem, vagy nem hiszem el. Még az is átsuhan a melóson, hogy valakik, valamilyen céllal olykor statisztikákat hamisítanak. Akad azonban valami más, ami pontosabban jelez távoli intézeteknél, erre gondol a melós, és elzárja a tévét.

* * *

A valóságban akad mindenféle ember, a melós őket ismeri, nem a statisztikák készítőit. Akad jobbos, balos, semleges, meg ott a Sólymos Bandi, aki mindig arra szavaz, aki többet kínál neki. Az egészből a végére mégis kirajzolódik valamifajta igazság. A tömeget, ahogyan az egyes embert is, rendszerint az érzelmei sodorják, így választ magának politikai alap­állást is. A mi melósunk szavazott már mindenféle pártra, legutóbb háromszor a Fideszre, és ez így is marad egy darabig. És nem azért, mert ott lennének a kedvenc politikusai, nem. Ahogyan az sem igaz, hogy az ellenzékben pedig a leg­gyűlöltebbek üldögélnének.

Hanem azért, mert a mi melósunk kétszer annyit keres, mint 2010-ben. Elhanyagolható infláció mellett ez nem is rossz. Mert a tízemeletest, ahol él, az adósságoktól megszabadított fideszes önkormányzat bevonta a panelprogramba, és végre élhető lakókörnyezetbe megy haza műszak után. Mert szerény fizetés mellett is vett magának egy jó állapotú használt Fordot, és még emlékszik arra, hogy tizenöt éve ócska Moszkviccsal furikázott. Mert a lakás rezsije úgy negyven százalékkal kevesebb, mint pár évvel ezelőtt.

És mert ez a kormány megálljt parancsolt a betelepülésnek, amiért a melós őszintén hálás. Mert azzal még Sólymos Bandi is egyetért, hogy alapvetően mindenki maradjon ott, ahol született, aki pedig elvándorol, dolgozzon, illeszkedjen be, viselkedjen rendesen. A fiúk a gyárban egyébként összevissza beszélnek, ha politikáról esik szó. Az a része, amelyik vehemensen támadja Orbánékat, mostanában hallgat. Eleinte verték a nagydobot, hogy utcáról kell megdönteni a kormányt, de aztán jött Kunhalmiék ritmikus sportgimnasztikai bemutatója a tévészékház előtt. Azóta még azok is hallgatnak a gyárban, akik egyébként nem értenek egyet a kormánnyal. Hallgatnak, mert pontosan tudják, hogy a csörgősipkás ellenzékiek nemhogy az ország, de önmaguk képviseletére is alkalmatlanok. Akad persze néhány örök ellenzéki, akinek semmi sem jó, akik örökké siránkoznak, akikkel nem lehet olyat jót tenni, hogy megköszönnék. Az ő körükben arat a szakszervezet is. A melós csak akkor találkozik szakszervezetisekkel, ha valamit maguknak akarnak kikaparni. Na, olyankor azonnal feltűnnek, fel-alá sétálgatnak, fontoskodnak, úgy viselkednek, mintha ők is munkások lennének. Röhej.

A melós arra gondol, miközben ágyba bújik, hogy tulajdonképpen jó kezekben van az ország. Ötletei persze neki is lennének, de azt is tudja, hogy nem kívánságműsor az élet. Csak azokat a borzas hajú gyerekeket felejtené… Ide-oda forgolódik az ágyban, nem tud elaludni. Milyen jogon beszélnek ezek az ő nevében? Hiszen fogalmuk sincs a gyárról, a lakótelepről, nem ide járnak haza, családjuk, gyerekük nincs, éppen csak hogy elkezdtek élni! És azok az egyetemek, Jézusom. A gyorstalpalók, ahova apuci és anyuci beíratja a hülye gyerekét, ahol minden kretén garantáltan végez, mert az intézménynek kell a bevétel. Milyen alapon beszélnek közügyekről ezek az emberkezdemények? Éreztek-e felelősséget valami más iránt, teljesítik-e a kötelességeiket? A melós lassan elalszik. És az utolsó gondolata az, hogy negyedszerre is a Fideszre szavaz majd. Amikor elbizonytalanodna, a valóság visszarántja. Nem játék az élet, és felnőtt országnak felnőtt kormány kell. Minden másra ott van az ellenzék.