Jelenlegi hely

A megtartó lélek

Bencsik Gábor
Bencsik Gábor képe

Széles, sima, kékesen csillogó, vastagra hízott jégtakaró borítja a patakból duzzasztott tavat. Erős a jég, biztosan megbírja az embert. Gyerekek játszanak rajta, csúszkálnak, korcsolyáznak önfeledten. A zsilip egyik deszkája azonban, engedve a víz nyomásának, elmozdul a helyéből. Előbb lassan, aztán, ahogy a víz utat tör magának, egyre bővebb sugárban megindul a hideg víz kifelé. Lassabban, mint ahogy az óra kismutatója mozdul, de éppolyan feltartóztathatatlanul elkezd a tó vize kiapadni a jég alól.

Odafönt látszólag minden változatlan. Szikrázva süt a nap, a jég éppolyan széles, sima, kékesen csillogó, vastagra hízott, mint előtte – aztán váratlanul hosszú repedés fut végig rajta. Mire az este leszáll, már a saját súlyát sem bírja, millió darabra törve beleroskad az üres tómederbe.

Az európai civilizáció képe ez. Az ész, a ráció valóban csodálatos teljesítményei révén széles, erős, teherbíró réteggé vastagodott. Csakhogy e réteg alól elkezdett ki­apadni az azt tápláló és megtartó lélek, a tág értelemben vett szakralitás. A hit, az erkölcs, a nemzet, a család, a gyerekek iránti szeretet, a jónak és rossznak tudása. A ráció rétege semmivel sem gyengébb, mint volt korábban, teherbírása mégis egyre rosszabb, hiszen a semmi vastagszik alatta.

Térjünk vissza az előbbi képhez. Mi történhet a beroskadt jéggel? Jön új áradat, ami elsodorja, és a víz, a zsilip helyreállítása után megállapodván a mederben, növeszt magának új jégréteget. Mintha Európa jövőjét látnánk.

A veszély éppen azért fenyegető, mert nem látszik. Érthető, ha sokan azt mondják: hiszen Európa, még inkább annak nyugati fele a világ legélhetőbb, legszerethetőbb része ma is, ugyan hol itt a hanyatlás? Pedig egyetlen jel is elég volna, hogy meglássák a bajt: megrendült Európa népeinek az a képessége, hogy sorsukat a gyerekek neveléséhez igazítsák. Márpedig a gyermektelen élet az emberi világ számára értéktelen, a gyermektelen közösség meg is semmisül.

Ne tévesszen meg bennünket, ahogy a jelen a múlt elé tolakszik: a jeget megtartó víz, a civilizációt megtartó szakralitás apadása nem most kezdődött, nem az elmúlt húsz évben, nem is 1968-ban vagy a második világháború után. Legalább háromszáz éves folyamat csúcsosodott most ki a gyermektelenségben. Háromszáz éve, a XVIII. században indult hódító útjára a ráció a szakrálissal szemben. Ezen az úton hatalmas sikerek kísérték, szinte minden, ami ma könnyűvé és kellemessé teszi az életünket, e sikereknek köszönhető.

Örök időkre adjuk meg az elismerést és a tiszteletet az európai ráció teljesítményeinek, a francia enciklopédiától a gőzmozdonyon át a kvantumfizikáig. De tudjunk róla: a fékevesztett ráció szörnyű károkat is okozott. A ráció nevében dúlták fel a jakobinusok Franciaországot, a ráció nevében született a kommunizmus, a ráció nevében született a nácizmus és a bolsevizmus szörny­állama – mert a háttérbe szorított szakralitás nem tudta megvédeni tőlük az emberiséget.

A szörnyállamoknak már csupán az utolsó hírmondói őrzik pozícióikat, a túlhajszolt ráció, a szakrálist meghaladni, elvetni akaró ész azonban új formában pusztít: az európai civilizációnak azt a képességét rombolja, amellyel az itt élő népek megvédeni volnának képesek önmagukat és évezredek alatt kivívott értékeiket. Rombolja az itt élő népek puszta reprodukciós képességét, közösségi identitásukat, hitüket a jó és a rossz örök igazságában.

Ezzel a rombolással száll szembe Magyarországon az a milliós polgári közösség, amely úgy döntött, hogy megtartja, megmenti Európát, és benne Magyarországot olyannak, amilyennek elődeitől örökölte. Erről és nem kevesebbről szól majd a jövő tavaszi választás. Látjuk mindnyájan, hogy a magyarok többsége, ha nem is gondolja mindezt végig, a bőrén érzi, hogy mi a tét és mi a helyes döntés.

Lapszám: