Magyar, olasz két jó barát?

Nem túlzás azt állítani, hogy a nyári uborkaszezon Európában az Orbán–Salvini-találkozóval ért véget. Igaz ez még úgy is, hogy miközben a magyar miniszterelnök „csak” az olasz belügyminiszterrel találkozott, addig Andrej Babis cseh miniszterelnököt Conte miniszterelnök fogadta. Miért hát, hogy mégis az alacsonyabb szintű találkozó került az európai média fókuszába? A válasz természetesen sokszorosan összetett, de elöljáróban szögezzük le, hogy az Orbán és Salvini Macron-ellenes koalíciójáról szóló hírek jó helyen kutakodnak. Persze könnyen elintézhetnénk annyival, hogy Salvini és Orbán is a migrációellenességre építik pártjuk politikáját, ezért pedig mindkettőjüknek jól jött a találkozó – ám ennél jóval többről van szó.

Fotó: MTI

Az olasz belügyminiszterre kis túlzással az egész unió haragja rázúdult, amikor egyértelművé tette, hogy a bevándorlókat Olaszországba szállító hajóknak semmi keresnivalójuk sincs az olasz partoknál, ezért pedig minden lehetséges eszközzel akadályozni fogja munkájukat. A sors fintora, hogy a legújabban nagy visszhangot kapó ügyben a kérdéses Dicotti nevű hajó az olasz parti őrség zászlaja alatt hajózott, az pedig mégsem mindennapos, hogy egy ilyen jármű ne köthessen ki egy hazai kikötőben. Persze, ha az esetet úgy interpretáljuk, hogy a Dicotti olasz adófizetői pénzből szállított illegális bevándorlókat Olaszországba, mindjárt értelmet nyer a belügyminiszter magatartása.

Sajnos azonban Itáliának nem a Dicotti utasai okozzák a legnagyobb gondot, hanem az elmúlt öt évben szisztematikusan az országba szállított több százezer migráns. 2013-ban például Enrico Letta miniszterelnök (valaki emlékszik még rá?) kormánya egy év alatt több mint százmillió eurót költött az olasz adófizetők pénzéből a Mare Nostrum elnevezésű programra, amelynek keretében a haditengerészet és a légierő 150 ezer bevándorlót szállított Olaszországba. Félreértés ne essék: az emberélet a legértékesebb dolog e földön, 150 ezer élet megmentése pedig olyan nemes cselekedet, amelyre méltán lehetne büszke valamennyi olasz. A baj, hogy a vízből kimentett embereket Líbia helyett egyenesen Európába szállították, megalapozva ezzel a jelenlegi migrációs válság olasz ágának. Letta bukása után két újabb tehetetlen kormány következett (Renzi, Gentilioni), akik szintén semmit sem tettek azért, hogy megakadályozzák a további eszkalációt. Bár a Mare Nostrum 2014 októberében véget ért, az uniós pénzből finanszírozott Triton és Themis programok keretében folytatódott a beutaztatás. Akiket pedig sem az unió, sem az olasz parti őrség nem tudott beutaztatni, azokról gondoskodtak a megszaporodott „civil” hajók.

Ezen összefogás eredményképpen az elmúlt években Olaszországban partra tett migránsok száma az egymillióhoz közelít. Persze jelentős részük nyilván régen elhagyta már az országot, de a maradók száma is több százezerre rúg. Az olasz embereknek pedig elegük lett abból, hogy szép lassan rá sem ismernek hazájukra, a protesthangulat odáig fokozódott, hogy bekövetkezett az, amit korábban elképzelni sem lehetett: az 5 Csillag Mozgalom és a Liga közösen alakítottak kormányt. Persze ez azért nem ment olyan egyszerűen: az elhúzódó koalíciós tárgyalások, Berlusconi szerepe, a köztársasági elnök vétója az első kormányalakítási kísérletnél és így tovább. Végül azért mégiscsak felállt a kormány, amelyben az erőviszonyoknak megfelelően az 5 Csillag adja a miniszterelnököt (bár Conte hivatalosan független), a Liga vezetője pedig a belügyminisztert.

Ezek után persze adekvát a kérdés, hogy miért nem Contéval találkozott a magyar miniszterelnök? Ehhez mindenekelőtt azt kell megértenünk, hogy az 5 Csillag nem egy igazi párt, hanem egy rendszerellenes mozgalomból kinőtt politikai erő. Az ilyenek sajátossága, hogy ellenzékből nagyon hangosan tudnak kritizálni, vadabbnál vadabb ötletekkel állnak elő, majd kormányra kerülve szépen belesüllyednek az általuk korábban annyira gyűlölt politikai mocsárba. Példaként említhetnénk a görög Szirizát, de itthonról akár a Jobbikot is, amelyik radikális nézeteit kiskutyákra cserélte. Hasonló a helyzet Olaszországban is: amíg a Liga kormányra kerülve azon igyekszik, hogy mindent megtegyen a migrációs nyomás megállítása érdekében, addig az 5 Csillag leginkább pénzt akar az uniótól, hogy kezelni tudja a krízishelyzetet. Salvini pártja tehát kis híján egyedül küzd azért, hogy a bevándorlók áradatát ne menedzselni akarja az olasz politika, hanem megakadályozni. Ellenfelei pedig nemcsak a hazai politikából érkeznek, hanem az uniós gépezet, nemzetközi szervezetek és egy sor tagállami kormány is a bukását szeretné.

Ha ezen hasonlóságok után még mindig nem lenne egyértelmű, hogy miért sorsszerű a két politikus egymásra találása, nézzünk meg egy újabb szempontot. Talán sokan emlékeznek rá, hogy a találkozót követő sajtótájékoztatón Salvini hosszan méltatta Magyarország gazdasági eredményeit: alacsony munkanélküliség, dinamikusan növekvő GDP, csökkenő államadósság. Pont az ellentéte Olaszországnak, ahol a gazdasági növekedés stagnál, a munkanélküliség komoly problémát jelent a fiatalok körében, az államadósság pedig régen túl van azon a ponton, hogy valaha is visszafizethető legyen a hagyományos közgazdaságtan keretrendszerében.

Salvini tehát egyfajta példaképként tekint a magyar miniszterelnökre, akiben egy olyan államférfit lát, aki hajlandó dacolni akár egész Európával is saját igazának védelmében. Legyen szó akár az unortodox módszerekkel rendbe tett magyar gazdaságról, akár a migrációs hullám megállításáról. És hogy Orbán mit lát Salviniben? Természetesen olyan politikai szövetségest, akire nagyon is szüksége lesz az elkövetkezendő idők nagy uniós harcaiban.

Persze Salvini neve hallatán sokan fintorognak az Orbán elsődleges szövetségesi rendszerét jelentő Európai Néppártban, szélsőségesnek és populistának bélyegezve az olasz politikust. Na és? – mondhatnánk erre nemes egyszerűséggel. Ha komolyan gondoljuk, hogy alternatívát akarunk állítani a bevándorlásbarát, föderalista elképzelésekkel szemben, akkor minden szövetségesre szükségünk lesz. Mikor vesszük már észre, hogy a másik oldal már réges-régen túllépett ezen a hagyományos jobb-bal felosztáson? Macron elnök régóta szövögeti terveit a hivatalosan kereszténydemokrata Jean-Claude Junckerrel és Angela Merkellel. Nyugat-Európában számos helyen jobb–bal nagykoalíciókkal tartják hatalmon kívül az elmúlt évtizedek politikai megalkuvásával szembehelyezkedő politikai erőket. A V4-es kormányfők között nincs kettő, aki ugyanabba a pártcsaládba tartozna, mégis szorosabb az együttműködés, mint korábban bármikor.

Hogy egy olasz belügyminiszter mennyire erős szövetséges, azt persze csak a jövő dönti majd el. Néhány dolgot azonban már most leszögezhetünk: a Liga népszerűsége növekszik elnöke következetes kiállásának köszönhetően; középtávon pedig Salvini biztosan nem elégszik meg a belügyminiszterséggel. Hogy mikor jöhet el az ő ideje, hogy feljebb lépjen, azt nehéz megjósolni; bár figyelemmel arra, hogy a második világháború óta egy olasz kormány nagyjából kilenc hónapot töltött csak hatalmon, nyugodtan kijelenthetjük: érik egy előre hozott választás!

Lapszám: