E rovat olvasóinak ismerős lehet e cím. Ezeken a hasábokon elemeztem először tavaly nyáron Orbán Viktor tusnádfürdői beszédét e cím alatt. A június 4–8. közötti, 86. Ünnepi Könyvhétre azonos címmel, önálló kötetben keresem a választ arra a kérdésre, hogy a 2010 és 2015 közötti államátalakítás valóban illiberális irányú volt-e?! A Demokrata mostani és következő számában részleteket közlök olvasóimnak a kötetből.

Orbán Viktor kiindulópontjával, hazai és világpolitikai diagnózisával ma már a mainstream politikai és gazdasági teóriák, valamint a pragmatikus politikai kormányzatok s „politikacsinálók” sem nagyon vitáznak. Ezekkel szemben ma már csak néhány, továbbra is neoliberális alapokon álló szerző foglal állást.

Eszerint 2008-ban megbukott az a liberalizmus, amely a minimális állam koncepciójából, a piac mindenhatóságából, az államszervezés tekintetében pedig az államhatalom leépítéséből indult ki a magánhatalom javára. Megbukott az a liberalizmus, amelyik relativizálta a közérdek fogalmát, s az egyén fogyasztói dimenziójában a teljes értékrelativizmus programját hirdette meg és hajtotta végre, s amelynek legfőbb vezérlőelve az 1980-as évek második felétől a deregularizáció és az állami tevékenységek kiszervezése (contrecting out) volt. A nyugati demokráciáról elmélkedők egész sora volt kénytelen újragondolni a liberális demokrácia emberiség életében betöltött szerepének üdvös mindenhatóságát, és Fukuyama1, Rodik2 a válság után, vagy épp Kagan3 a válság alatt, Zakariaval együtt mind arra hívták fel a figyelmet, hogy a neoliberalizmus pénzügyi rendszere és az általa kitermelt deregulatív demokrácia politikai rendje, amit Pokol Béla Magyarországon „globális uralmi rendnek”4 nevez, a világgazdasági válságban együttesen bukott el.

Fontos azonban rögzíteni: ez nem feltétlenül a hagyományos értelemben vett jóléti állam vagy a szociális állam elbukását jelentette. 2008-ban a világgazdasági válsággal az a rendszer bukott el, amelyik pont felszámolta a globalizáció közepette a jóléti nemzetállamokat. Az a rendszer, amelyik a maga globális uralmi rendjével a deregularizáció eredményeként kivette az állam, a szuverén kezéből azokat az eszközöket, amelyekkel a korábbi időszakban a liberális, versengő demokráciák törvényhozásai és kormányai igenis képesek voltak a második világháború utáni liberális demokráciák keretén belül fenntartani a maguk egyedi jóléti vagy szociális államát.

Ezt pedig a Nyugat majd mindegyik állama – Bodin szuverenitásjegyeit ekkor még mind birtokolva5 – hagyományos államhatárokkal, korlátozott munkaerő- és tőkemozgások közepette, valamint önálló bank- és pénzpolitika mellett volt képes fenntartani kiterjedt jóléti és szociális intézményekkel.

Vagyis nem a liberális állammodell, hanem annak a globalizáció folyamatában fellángoló neoliberalizmusa – amit e téren tartsunk „csak” egy irányzatnak – rombolta le a hagyományos jóléti vagy szociális állam modelljét, s üresítette ki e modellt a neoliberalizmus által. Ennek eredményeként került jelenleg zavarba a liberális demokráciákba vetett hit. Rodik e dilemmát „a világgazdaság politikai trilemmájának” nevezi, amelyben a piaci globalizáció, a nemzetállam szuverén cselekvése és a demokrácia kiteljesítésének politikai szándéka egymásnak feszül, s önkénytelenül választásra készteti a politikai eliteket.

Fogalmilag fontos tisztázni azt is, hogy nem a liberális állam és a liberális demokrácia összes lehetséges változata bukott meg 2008-ban, hanem annak a neoliberális változata! Az, amelyik rossz, leginkább deregulatív válaszokat adott a globális kihívásokra mind az Európai Unióban, mind az atlanti világban.

De ez már egyben a vita tárgya is.

Az egyik – igencsak radikális – nézet szerint a 2008-as válság nemcsak a liberális államszervezés neoliberális változatának bukását jelenti, hanem az egész liberális demokráciáét és államszervezését is. Minden, ami az alkotmányosságra, a három hatalmi ág különválasztásának sarokkövére, a négy vagy inkább ötödik generációs szabadságjogok sokaságára, az egyénre és ennek széles politikai jogaira alapozott liberális világ volt – álláspontjuk szerint –, mára válságba került.

Vagyis e nézőpont nem „csak” egynek tekinti a liberális állammodell és demokrácia lehetőségei közül a világgazdasági válságot, – Anthony Giddens6 szavaival – „elszabadult világot” eredményező neoliberális állam- és demokráciamodellt, hanem erre, mint a liberalizmus végtermékére, végső állomására tekint. Olyan „történelem vége”7 állapotra, amelyből nincs lehetősége a liberális univerzumnak semmiféle korrekcióra. Vagy-vagy helyzetben lévőnek tekinti.

Vagy ebben az állapotában marad, és hosszan elagonizál vesztéig, vagy helyét mihamarabb átveszi valami más, ami „versenyképesebb”, de mindenképpen el fog tűnni. E felfogás brutálisan szakít a felvilágosodás szabadságeszményével is, s inkább arra a „politikai racionalista”8 álláspontra helyezkedik, hogy a szabadság is versenyben dől el, s valami ósdi, idealisztikus, de mindenképp megbukott felfogás az, hogy ez velünk született jog.

Orbán Viktor tusnádfürdői beszéde ebből a pozícióban értelmezi a liberális államot és a liberális demokráciát.

Olyan keretbe zárja, amely szerint a liberalizmus végső állomásához érkezett, és képtelen önmegújulásra. Lecserélendő, helyette valami új, más kell, ami egyben versenyképesebb, illetve egyszerre bírja a társadalom nagyobbik részének támogatását, de legalábbis elfogadását és/vagy tűrését.

A piac mindenhatóságába vetett hit e felfogásban nyilvánosan is tévhitté vált a 2008-as válság idején, amikor a piac legnagyobb és legkisebb szereplői egyaránt az állam lába elé zuhantak segítségért, túlélésért. Azért, hogy végre a piac szereplői által kierőszakolt deregulációk eredményeként elszabadult világban, ahol „mindenki harca mindenki ellen” állapot alakult ki a nagy szabadsághirdetés közepette, végre az állam legyen inkább újra élet-halál ura, de tegyen rendet, s teremtsen békét a szuverén, az új Leviatan.

Ezen álláspont radikális képviselői az állam informatikai megfigyelései, valamint az egyén informatikai szabadságának összeütközésekor is az állam egyre nyíltabb totalitását hirdeti az állampolgárral szemben.

Ezen értelmezése a liberalizmus bukásának, valamint a válságkezelésben újra regulatív közpolitikákat s protekcionizmust folytató államnak nyilván lehetséges változata, de azért korántsem kizárólagos.

A 2008 utáni világgazdasági válság és a globalizálódó neoliberális állam- és gazdaságszervezési rendszer bukását egy másik álláspont szerint nem tekinthetjük a teljes liberális államminta és demokrácia bukásának.

Az emellett érvelők sokasága szerint, ami bukott, az egyrészt csak a neoliberális, állami deregulációkon és kiszervezéseken nyugvó változata volt a versengő liberális demokráciáknak. Ennek egyik oka pedig leginkább a Frei Tamás találó szavával megnevezett „poligarchák”9, vagyis a politikussá vált vagy azokat közvetlenül mozgató oligarchák együttes világának globalizációra és államirányítási kihívásokra adott rossz válaszaiból eredt.

Elsősorban abból, hogy a tőke olyan „globális uralmi rendbe” szervezte a liberális kormányzatok többségét, amelyik törvényhozatali programjaikkal nem a teljes társadalmi, nemzeti integrációt, együttélést, békét és egyenlő esélyeken nyugvó szabadságot szolgálta, hanem a pénzpiacok és a tőke egyre fékevesztettebb követeléseinek tett eleget.

A nemzetállami biztonság és a titkos­szolgálati hadviselés is fogságába került e nagy érdekköröknek, s a kitörést ezen állapotból pont maga a demokratikus választások lehetősége, a neoliberalizmussal szemben kínált demokratikus, „más-liberalizmuson” nyugvó alternatívák kormánypozícióba kerülése jelentheti.10

Vagyis e felfogás nem arra a következtetésre jut, mint amire az előző, tetszetősen leegyszerűsített álláspont képviselői jutottak, miszerint a liberális állam, demokrácia és társadalomszervezés végső kátyúba jutott, ahogy azt Orbán Viktor is sugallta beszédében ezt alátámasztó vagy ezekről töprengő idézetek hosszú sorával. Ők azt mondják, hogy csak a neoliberalizmus és globalizációs kihívásokra adott válaszai buktak el, s az a lassúság, ami a demokratikus intézményeket jellemzi sok esetben az autoriter vagy illiberális rendszerek cselekvőképességével szemben válság idején.

2014. június 4-én, csütörtökön 16–17 óra között, valamint június 6-án, szombaton 11–13 óra között várom kedves olvasóimat a könyvheti dedikálásomra, a L’Harmattan Kiadó standjánál.