Az árnyas fák alatti kis kőasztalnál három öreg ultizott. Közel harminc éve, amióta nyugdíjba mentek. Arcukat ráncok barázdálták, bőrük ráfeszült járomcsontjukra. Reszkető, májfoltos kézzel igazgatták a lapokat, összehúzott szemmel silabizálták a figurákat, nagyokat fújtatva kapkodták a levegőt, és rekedtes hangon, szuszogva beszéltek. Többnyire a partiról, néha a fociról, politikáról. Tízfilléres alapon kezdték, ma már a sima ulti négyszáz forintot ért. A piros nyolcszázat.

Fotó: MTI, archív, illusztráció

– Zöld – szólt az egykori függetlenített párttitkár, és letette a talont. A hajdani történelemtanár felvette, arcán bosszúság suhant át, de lehet, hogy csak megjátszotta.

– Teljesen hiábavalóan jártunk be harminc-negyven évig a munkahelyünkre – jelentette ki váratlanul, talán csak azért, hogy elterelje a többiek figyelmét. Az exújságíró tiltakozott:

– Én több ezer cikket írtam. Az nem volt hiábavaló.

– Hazugság volt, öregem – bólogatott a történelemtanár, és kihúzott két tököt, majd lerakta az asztalra. – Makk negyvenszáz.

– Te talán nem hazudtál? Marxizmusról, osztályharcról, tanácsköztársaságról, ötvenhatról? Leninről, Kun Béláról, Kádárról?

– De. Mindennap hazugságot tanítottam, hazugságot kérdeztem vissza, hazugságra adtam a jó jegyeket.

– Dolgoztál – rázta ingerülten a fejét a párttitkár. – Mint én is. Fél nyolcra bent voltam a gyárban. Figyeltem az embereket, beszélgettem, kihirdettem a direktívákat, jelentettem a pártközpontba, taggyűléseket tartottam. Alig voltam szabadságon, hullafáradtan értem haza, két infarktusom volt. Piros ulti – s egy mozdulattal összecsapta kezében a kártyákat.

– Persze, elfáradtunk, gürcöltünk, de minek? Jobb lett volna, ha meg sem szólalunk.

– Miért, nagyapámnak jobb volt? – rikácsolt a párttitkár. – Robotolt egész nap a földeken, hogy legyen mit ennie. Én csak bemegyek az Auchanba, egy óra alatt megveszek mindent a nyugdíjamból. Nekünk ez a leosztás jutott.

A történelemtanár felvette a talont.

– Csak hangosan gondolkoztam – dünnyögte. – Terített betli.