„Az Európai Unió meghal, ha uniós kérdéseket népszavazással döntenek el”. Ezt a korántsem hétköznapi, az elfogadhatónál is elitistább, de a görög demokráciáktól induló és az európai polgári demokráciákig húzódó népszuverenitási fundamentumot megkérdőjelező álláspontot fogalmazta meg Jean Asselborn luxemburgi külügyminiszter a német országos köztelevízió, az ARD Europamagazin című műsorában.

A szocialista politikus mindezt nem a brit EU-kilépésről tartandó, közelgő népszavazása, hanem Orbán Viktor és a magyar kormány kvótanépszavazási kezdeményezése kapcsán fejtegette. És aztán persze nyomta a szokásos félretájékoztatást, miszerint „Orbán Viktor Magyarországon most népszavazást tart, és azt mondja, hogy egy migráns sem jöhet Magyarországra”.

Csak a pontosítás kedvéért, nem ezt mondja, hanem azt, hogy minden nemzetnek joga van megmondania, eldönteni, véleményt nyilvánítania arról, hogy kikkel szeretne együtt élni, milyen formában és keretek között, és erről ne dönthessen senki oktrojált módon nemcsak Brüsszelben, de sehol a világon.

De pont ettől a jogtól fél és félti az európaiakat – micsoda önellentmondás – Asselborn külügyminiszter.

Véleménye szerint a magyar miniszterelnök „meg fogja nyerni ezt a referendumot”, és ha Magyarország népszavazást tart, akkor talán más tagállamok is így tesznek, és „dobhatjuk a szemétdombra az Emberi Jogok Európai Egyezményét”.

Na, ez megint egy jó nagy és egészen aljas csúsztatás.

Igen, ahol közjogilag ezt a demokratikus politikai intézmények megengedik, ott helyes, hogy ilyen jellegű, egész társadalmi együttélést, kultúrát, gazdaságot érintő kérdésről minimum népszavazáson nyilvánítson véleményt az állampolgárok közössége.

De ettől miért is dobnánk ki az Emberi Jogok Európai Egyezményét? Azért, mert a kvótát magát elutasítjuk? Na, ne röhögtesse ki magát külügyminiszter Úr!

„Nem fogadhatjuk el, hogy a szolidaritás megszűnik az Európai Unióban”, és ebben a kérdésben minden tagállamnak állást kell foglalnia, „igennel vagy nemmel” – hangsúlyozta a luxemburgi külügyminiszter. Csakhogy e kérdésre már volt egy elég karakteres válaszadó: David Cameron.

Nagy-Britannia június 23-án már egyenesen az EU-ból való kilépésről vagy bennmaradásról tart népszavazást.

Az EU pedig februárban David Cameron összes követelésének engedett, csak azért, hogy a brit miniszterelnök most inkább a maradás mellett kampányoljon. A február 19-i EU-csúcson egyhangúlag hozzájárultak az EU-tagállamok vezetői a Nagy-Britannia uniós szerepvállalását újragondoló megállapodáshoz. Cameron pedig így összegezett: „Soha nem szerettük a politikai uniót, soha nem akartuk, és ma véglegesen kimetszettük belőle Nagy-Britanniát.” Ultimátum jellegű követeléseinek pedig mindegyikét elfogadták. Cameron számára ezek közül a legfontosabb az volt, hogy az uniós tagállamok vezetői írásba adták azt, hogy az alapszerződés egyik legfontosabb mondata, miszerint az EU célja a tagállamok „egyre szorosabb uniója”, nem vonatkozik Nagy-Britanniára.

De emellett gazdasági, pénzügyi téren is elérte a brit miniszterelnök a céljait. Nagy-Britannia megkapta a jogot, hogy az EU-s miniszterek tanácsánál „fellebbezzen” a brit gazdaságot esetleg hátrányosan érintő döntések ellen, melyeket az eurózóna vezetői nélküle hoznak. Vagyis a királyság nem fütyül együtt a trojkával semmiben, ami brit nemzeti érdekeket sért.

Elfogadták az európai döntéshozók a külföldieknek járó támogatások ideiglenes befagyasztását is, vagyis egy másik, az EU-polgárok közötti egyenlőség alapeszméje is sutba lett dobva. A megállapodás értelmében Nagy-Britannia egyszeri, hét évig tartó időszakban visszatarthatja az uniós munkavállalóknak járó bérkiegészítő juttatásokat, ha be tudja bizonyítani az Európai Bizottságnál, hogy az uniós munkavállalók tömege kivételes nyomás alá helyezi a szociális ellátórendszerét. Márpedig ezt nyilván egy csuklómozdulattal meg tudja tenni. E „bizonyítás” a megállapodás szövegében hagyása csak koncdobás Cameron részéről a vert helyzetben lévő Bizottságnak.

Cameron elérte azt, is, hogy a britek nem fogják eltartani más nemzetek gyermekeit, csak azért, mert a szülők épp a Brit-szigeteken dolgoznak. A brit kormány ezzel véget vetett annak az „european citizenship” szemléletnek, amelynek családtámogatási rendszere lehetővé tette, hogy a Nagy-Britanniában élő szülők otthon maradt gyermekeik után is igényelhették a brit családi pótlék teljes összegét.

Cameronnak engedve Brüsszel elfogadta azt is, hogy a támogatás összegét hozzáigazítják – magyarul csökkentik – annak az országnak a kereseti viszonyaihoz, ahol a gyerekek laknak. Ha románok, akkor a romániai családtámogatási összeget kapják, ha bolgárok vagy magyarok, akkor a bulgáriai vagy magyarországi összeget.

Egyszóval Cameron álláspontja szerint nincs olyan, hogy „európai család”, amelyiknek egyébként brit nemzetállami családtámogatás jár!

Állampolgárság van, és annak alapján járó ellátás bárhol az unióban. Vagyis mindenki nemzetéhez, állampolgárságához igazítottan jogosult csak megkapni bármelyik nemzet kasszájából a családtámogatást. És ez az újonnan érkezett munkavállalókra ugyanúgy vonatkozni fog, mint azokra, akik már most is Nagy-Britanniában dolgoznak. Cameron itt is koncot dobott az eurokratáknak abban, hogy a már jogosultaktól nem azonnal venné el a brit támogatási mértéket, hanem csak 2020. január 1-jétől.

És lám, Németország és Dánia azonnal jelezte, hogy ők is ugyanígy járnak majd el a jövőben, és ez ezután minden gazdag országnak jogában áll majd.

Puff neki, összeurópai családtámogatás! Puff neki, együttműködés, integráció, meg minden fene?!

Nemzetállam és kész!

Vagyis Cameron most nyugodt szívvel tudja azt mondani a június 23-án népszavazásra ballagóknak, hogy így a briteknek csak előnyt jelent az unió!

Deklarálták ugyanis, hogy:

Nem lesz soha eurójuk! Nem tartják el más országok más országokban lévő kölykeit, csak mert a szülők náluk robotolnak! Ha a brüsszeli trojka brit érdeket sértő gazdasági döntést hozna, fellebbezhet! Hét évig még a Brit Királyságnak, a Brit Királyságban dolgozó külföldieknek sem ad bérkiegészítéseket! És egyáltalán: nincs gazdasági szolidaritása senkivel, brit pénzen nem ment meg senkit az államcsődtől! És végezetül Nagy-Britannia nem lesz része semmilyen európai szuperállamnak! Egyszerűen csak az EU piacának gazdasági hasznait akarja szedni – nemzetállam módján. És kimondatlanul is ott tátong a cameroni üzenet ebben a megállapodásban: bolond az, aki másként gondolja!

Ha jó, hát jó!

Ha nem, hát nem!

És a migrációsügybe beszorult, a maguk értékrelativizált liberalizmusával cselekvőképtelenné vált brüsszeli vezetés úgy gondolta, hogy hát akkor jó!

Mert még mindig jobb valamilyen módon mégiscsak benntartani Nagy-Britanniát az EU-ban, mintsem hogy meglegyen az első kilépő állam az EU történetében.

Mert akkor tudják, hogy indulna a lavina.

Jean Asselbornnak mindezért már nem a brit népszavazástól kell féltenie Európát, hanem a magyar kvótanépszavazástól és Orbán Viktortól.

És itt akkor tisztázzunk valamit!

A hazai mosóporárus politikai elemzők, valamint a csakis belpolitikai szaftos történetek között kavaró médiamunkások még ma is fantasztikus elemzői képességük által azzal a nagy kommunikációs megfejtéssel élnek, hogy Orbán azért vette napirendre a kvótanépszavazást, mert ezzel akarta elterelni a figyelmet „az egész Európát felkavaró”, meg „az Orbán-rendszert megrengető” nagy botrányról, a kopaszok Nemzeti Választási Irodánál okozott botrányáról.

Ez az ostoba, panelpolitológián és minden elemzői képességet nélkülöző pici fecsegésen nyugvó álláspont sajnos még ma is felbukkan a népszavazási kezdeményezés kapcsán, és előszeretettel hangoztatja ezt a félműveltek hada.

Csakhogy világos legyen, és ismét elkeserítsem őket:

Február 19-én, az említett EU-csúcson döntés született Nagy-Britanniával kapcsolatban. Az egész EU-csúcs, ahol Orbán Viktor aktívan részt vett, a brit népszavazásról szólt, és arról, hogy – eurokrata szemszögből – sajnos nincs mit csinálni, az összes brit követelést el kell fogadni ahhoz, hogy az EU-nak egyáltalán esélye legyen arra, hogy a britek ne a kilépés mellett döntsenek a közelgő népszavazáson.

A migrációs kérdések és a kvóta is nyilván szóba került, ahogy az is, hogy elég érdekes a helyzet, hogy a britek minden EU-szolidaritás alól felmentést kaptak, miközben Merkel, Schultz és Junker a többiekre rá akarják erőltetni a kvótát.

Az EU-csúcs lement. Szombaton, február 20-án mindenki hazament, majd Orbán a következő két napban döntött a kvótanépszavazásról azzal érvelve, hogy ha nem is ügydöntő módon, de a britekhez hasonlóan, népszavazás útján nyilvánítson véleményt Magyarország is arról, hogy akar-e a kényszerszolidaritáson nyugvó kényszerbetelepítést. A hivatalos döntés szerdán, a kormányülésen, február 24-én született. A kezdeményezés üzenetértékű! Orbán olyan eszközt választott a kvóták elutasítására, amitől már bizonyítottan fél a trojka és Merkel.

És az, hogy a bejelentés előtti napon, február 23-án épp balhé volt, és pont egy népszavazási ügy kapcsán, pont az ellenzék számára fontos kérdésben, az igaz.

Ám ez csak véletlen egybeesés volt, tisztelt panelpolitológusok! A kvótanépszavazás kérdése ez előtt, nagyjából már február 20-21-én, a brüsszeli események miatt eldőlt, hogy a britek népszavazási nyomásának mintájára a magyar kormány is él ezzel a lehetőséggel kvótaügyben. A február 24-ei kormányülés pedig csak az első lehetséges alkalom volt ennek bejelentésére.

(Folytatjuk)