Nemrégiben a hazai sajtó felfedezte, hogy Vona Gábor pártelnök a László Andráshoz köthető tradicionalista iskola hatása alá került, főtanácsadójának a László-tanítvány Baranyi Tibor Imrét fogadta meg, sőt előadásokat is tartott az Attila Király Szellemtudományi és Nemzetstratégiai Főiskolán. Pedig a tradicionalista csoport már a kilencvenes években is létezett a jobboldali undergroundban, e sorok írója is találkozott néhányukkal. Amikor az underground szót leírjuk, és ezzel föld alatti szervezkedést sugallunk, csak azt tesszük, amit László András követői is lelkesen vállalnak: ők kívülállók, a mai világ nem érti meg, sőt kitaszítja őket, pedig a fény és a tudás hordozói a sötét Európában.

Mint minden szekta, a Vona Gábor által felkarolt tradicionalista iskola is alapítójának személyiségjegyeit tükrözi. László András kedveli az olasz Julius Evola munkásságát, nosza, követői is bálványozzák az olasz mestert! A nacionalizmus gyűlölete, az „igazi” katolikus értékek meghirdetése, a Habsburgok heroizálása, a nőgyűlölet, a gőgös elittudat és minden extrém vonás, amelyet a sajtó jóvoltából már ismerhetünk, egytől egyig László András (és Evola) életrajzából fakad. A tradicionalisták jellemzően csak a saját klasszikusaikat olvassák, és nem veszik észre, hogy néhány ókori göröghöz, Nietzschéhez és Schopenhauerhez képest Evola nem sok újat mondott, illetve amit igen, az téves, vagy a nyilvánvaló tények összefoglalása, esetleg érthetetlen, összefüggéstelen mondathalmozás.

Kétségkívül a legitimizmus a legsajátosabb vonása a László–Baranyi körnek, amely, ha jól értjük, félig-meddig a Jobbik rejtett ideológiája. Előrebocsátjuk: például a monarchizmusra gondolkodó európai ember aligha tekinthet holt anyagként (már csak azért sem, mert kontinensünkön számos monarchia akad napjainkban is). A liberális demokrácia csődje, a népképviseletnek mondott képviseletlenség, a modern társadalmak összeomlása önmagukban megkérdőjelezik a dogmát, miszerint a mostani a létező államformák és politikai rendszerek legjobbika. Csakhogy László Andrásék nem egyszerűen rokonszenveznek a monarchiákkal, de legitimisták is. Szerintük a Habsburgok trónigénye jogos, és legitim alapon ma is a dinasztia valamelyik tagjának kellene ülnie a trónon.

Az állítás elméleti és gyakorlati értelemben is helytelen. Aki valamely dinasztiához köti a mindenkori magyar királyok trónigényének jogosságát, semmit sem értett meg a régi, ezer esztendő alatt kikristályosodott magyar alkotmányból. Az ország nem Zsigmond, az Anjouk vagy IV. Károly, hanem a Szent Korona tulajdona. A Szent Korona: a magyar nemzet lelki közössége. Szemben a László Andrásék által magasztalt Német-római Császársággal, vagyis a nyugati típusú monarchiákkal, a régi magyar államrendszer, beleértve a királyság lelki tartalmát is, egészen különleges és egyedülálló fejlemény. Nem az uralkodó személye a fontos, hanem a koronázás aktusa és a régi alkotmány tisztelete.

Ha felesküdött az ország védelmére, és teljesítette a formai feltételeket, tulajdonképpen bárki lehet király, a kisfiú Hunyadi Mátyás éppúgy, mint a velencei Orseolo Péter. A Szent Korona erősebb a dinasztiáknál. László András (és Vona Gábor) nyilván nem érti, de a Habsburgok trónigénye körül alapvető gondok vannak. Mindig csak a történet végét szajkózzák, hogy 1918-ban, majd a Horthy-korszakban hogyan veszett el a monarchia intézménye, de arról soha nem esik szó, hogy – ha már a legitimizációról beszélünk – milyen körülmények kerültek a Habsburgok a magyar trónra. Vitatható szerződésekkel, az erősebb jogán. Pontosan úgy, ahogyan az őszirózsás forradalom, majd a kiépülő Horthy-rendszer megvált tőlük. Merthogy a végén a győztes írja meg a legyőzött nekrológját – ez mindig így szokott lenni.

Aztán itt van Haynau, akinek a tiszteletére László András követői – valóságosan is – olykor sörrel koccintanak. Szerintük ugyanis ő 1848–’49 valódi hőse. Jó, hogy leverte a szabadságharcot, a megtorlás, beleértve az aradi vértanúk kivégzését is, helyes volt. Valójában az egész gondolatmenete hibás annak, aki klubhűséget fogad Haynaunak. Egyrészt csak ideológiai alapon nem lehet bonyolult történelmi eseményeket elemezni. Másrészt ha a hazánkat, és nem a kedvenc ideológiánkat szeretjük, akkor Haynau működése igazolhatatlan, tekintve, hogy a magyar nemzet alkotmányos hagyományait semmibe vették, az uralkodó által szentesített áprilisi törvényeket pedig lábbal tiporták.

1848–’49-ben ugyanis, bármit hirdessenek László Andrásék, nem a jakobinusok álltak szemben a birodalmi lépegetőkkel. Táncsics, a flamingók, egyszóval a politikai szélsőbal végül marginális maradt, Kossuth sem helyeselte a forradalmi terrort, nem is engedte, ilyen nem is akadt egy-két szórványos esettől (Lamberg felkoncolása) eltekintve. Maga Kossuth nem nyilatkozott az államformáról, a Függetlenségi Nyilatkozat nyitva hagyta a kérdést, a kormányzó csak az emigrációban adott hangot republikánus érzéseinek, akkor is szigorúan elméleti alapon.

A szabadságharc hadseregének döntő többsége királypárti volt, egyúttal hű magyar hazájához is, és amikor az osztrákok megtámadták az országot, fegyverrel védték meg. Nem a jakobinus forradalmiság, nem az ideológia, nem a jobb- és baloldali töréspont, hanem a történelmi felelősségérzet, a régi magyar alkotmány tisztelete fűtötte őket. Az imádott osztrákok teljesen törvénytelen közegben mozogtak, az oktrojált alkotmány hajszálpontosan olyan alkotmányos nonszensz volt, mint a debreceni Függetlenségi Nyilatkozat. Olvassunk Kemény Zsigmondot: a Forradalom utánban vagy húsz oldalon taglalja, milyen törvénytisztelő és a kommunisztikus elvektől távol álló a magyar nép, és hogy ez milyen fényesen megmutatkozott a szabadságharc napjaiban is. Szóval, a szabadságharcot tekintsünk annak, ami volt, és ne tartsunk ideológiai lőkiképzést. Aki magyarként él és gondolkozik, sem akkor, sem most nem érthet egyet az osztrák fegyveres agresszióval, Ezen a határon belül a kor kiválóságai más és más választ adtak, de a nemzet fegyveres önvédelmétől egyik sem zárkózott el: sem Kossuth, sem Petőfi, sem Kemény, sem Görgei, hadd ne soroljuk. Már ez a tény is cáfolja az abszolutisztikus törekvések igazolási kísérletét.

Minden metafizikai kalauz és tradicionalista ömleny, csakúgy mint a régi vagy modern ideológiai irányzatok, hajszálpontosan annyit érnek, amennyit a törvényhozásban, államigazgatásban megvalósítanak belőlük. Hiszen senki sem azért nevezi Haynaut hősnek, vagy az iszlámot az emberiség utolsó reményének, hogy utódaink majd könnyes szemmel kibogarásszák ezekből a kortárs bölcsességét, hanem feltehetően valamilyen hatást kíván elérni – szigorúan jelen időben.

László András és baráti köre kétségkívül egy leitatott kabóca gyakorlatiasságát és politikai realitását mutatja. Elgondolásaik egy része, a metafizikai blabla a való életben egyszerűen semmit sem jelent. Ezért nem kelt indulatokat sem: még a műveltebb és fogékonyabb emberek szellemi libidóját is érintetlenül hagyja, abszolút elméleti ügyekről és csak laborkörülmények közt létező felfedezésekről lévén szó. Nyilvánvalóan a mester, László András is visszaretten a való élettől. Hamvas derűsen írta esszéit raktárosként, László András a raktárig sem jutott el, mert kétszáz métert gyalogolni kéne, és mások is járnak arra.

Persze, ismerjük az emberek szimpla rajongását olyan dolgok iránt, amelyeket nem értenek, ezért a siker örökké biztos a legelszántabb huszonhárom követő körében, de vajon miért is nem próbálta ki soha senki Evola és László András elméleteit a valóságban?

Hogy Vona Gábor miért szerződtette a bogaras professzort és barátait, talán nem is olyan nagy rejtély. Mindenkire szüksége van, aki valamilyen identitást ad öszvér pártjának, mindenkit befogad, aki kiszorult a kánonból, mindenkit alkalmaz, aki hasznára lehet. Micsoda furcsa fintora a sorsnak, hogy a Jobbik szekerét egyszerre tolja a kuruc.info és a nagyon is labanc László András–Baranyi kettős. Ennél beszédesebb kritikáját nem is adhatnánk Vona Gábor zavaros, elvszerűtlen és gumihajlékonyságú ideológiájának. Ha kell, olasz típusú fasiszta, ha kell, ájtatos keresztény, olykor az iszlámot tartja egyedüli reménységnek, máskor magyar nacionalista és osztrák dragonyos egy személyben. Pedig, ahogyan a dakota közmondás tartja, nem szeretheted Evolát, Haynaut és Mohamedet egy időben, mert a végén felrobban a pártod.