Képzeljük el, hogy a házunkat elárasztotta a közeli folyó, nyakig állunk a vízben, igyekszünk menteni, ami menthető. És akkor, életünk legszerencsétlenebb pillanatában, amikor minden mozdulat számít, előkapunk egy poharat, azzal merjük kifelé a vizet, csak éppen a helyét keressük, hova kéne önteni, mert mindenütt van, ugye.

A házat Görögországnak hívják, az árvizet migrációnak, a poharat európai megoldásnak. A tűzoltó, Angela Merkel, aki pedig nagy csövekkel szippanthatná ki a vizet, azt üzeni, más dolga akadt, sajnos ebben a mentésben nem vehet részt. Ezért ügyetlenkedünk mi a poharakkal, azaz ócska jogszabályokkal, kvótákkal, ezért ázik szét lassan mindenünk, a múltunk, a jelenünk és a jelek szerint a jövőnk is.

Elfeledkeztünk Görögországról. Pedig Európa sorsa ott dől el. És Európa minden egyes nap vereséget szenved Görögországban. Nem elég, hogy ez az ország teljesen nyitott a tenger felől, és jelenleg annyi menekült hajózik be, amennyi nem szégyell, a görögök nyilvánvalóan követik az eddig jól bevált receptet és továbbengedik őket, bármi legyen is az európai verdikt. Csakhogy időközben már Macedóniában is feltorlódott a tömeg, egyre nagyobb a feszültség, aki nem jutott tovább, azért lázad, aki most érkezett, szeretne egy országgal beljebb kerülni.

Különösen fájdalmas a jelenlegi helyzetben, hogy most, amikor Görögországot egy Orbán Viktor karakterű politikusnak kellene irányítania, gazdasági vezetőláncon tartják őket, és teljesen mindegy, hogy a Sziriza vagy maga Pallasz Athéné kormányoz-e hivatalosan, mindenki tudja, az ország valódi vezetőjét Angela Merkelnek hívják. Eddig két mentőcsomagot kaptak a görögök, hamarosan érkezik az újabb 5,7 milliárd eurós hitelrészlet. Hogy ennek mi lesz a vége, nem is kérdés: Görögország elveszti maradék nemzeti szuverenitását, lemarad az innovációban és az oktatásban, elmaradnak a nagyobb fejlesztések, fiatalok tömegei válnak munkanélkülivé. Az állítólag baloldali görög kormány gond nélkül elfogadta az újabb megszorító csomagot, mi pedig pontosan tudjuk, mit takar a „nyugdíjak és az adók reformja” kifejezés.

Közben pedig jönnek, csak jönnek azok, akiket Görögország, a görög emberek nem, de a bábkormány vezetője szívesen lát. Alekszisz Ciprasz ugyanis, hűen a merkeli hagyományokhoz, nem a saját nyugdíjasaival és fiataljaival, hanem migránsokkal fotózkodik az Akropolisznál, alkalmi idegenvezetőként nekik mutogatja a főváros nevezetességeit. Kész elmebaj. Még arra is van gondja, hogy elítélje azokat az államokat, amelyek kerítést emelnek, megvédik magukat és Európát, és a következőt hazudja: „Kötelezettségeinket több mint 100 százalékban teljesítettük, míg mások 10 százalékot sem teljesítettek, és inkább minket bírálnak.”

A görög kormány az idomeni táborban lezajlott zavargásokkal sem tudott mit kezdeni. Ott az történt, hogy a migránsok egyszerűen rárohantak a macedón határra, a cipraszi humanizmusról mit sem sejtő macedón biztonságiak azonban könnygázzal és gumilövedékkel visszazavarták őket. Pavlopulosz görög elnök azonnal ki is fakadt, hogy az unióban nincs helye Macedóniának, az erőszak megengedhetetlen. Válaszukban a macedónok emlékeztettek arra, hogy saját területén, a menekülttáborban a görög rendőrök dolga volna fenntartani a rendet, de semmit sem tettek, ölbe tett kézzel nézték, ahogy a horda megrohamozza Macedóniát.

Mi a magunk részéről várjuk a pillanatot, hogy Pavlopulosz elnök Faymann osztrák kancellárhoz hasonlóan elmerüljön a közéleti süllyesztőben. Egyidejűleg azon morfondírozunk, hogy a macedón államot koholt történelmi indokokkal el nem ismerő görög politikának miféle erkölcsi alapja van mások bírálatára. Ha a világ normálisan működne, a Time soron következő év embere lehetne az ismeretlen macedón rendőr, aki őrt áll a vártán és megvédi hazáját, Európát a támadóktól. De a világ nem működik rendesen, legalábbis egyelőre nem, a Pavlopuszoknak maradt még egy kis idejük az egyoldalú humanizmusra.

Végezetül egy érdekes felmérésről, amelyet nemrégiben a Tárki tett közzé. A ma­gyarok kétharmada az Európai Unió legnagyobb problémájának a bevándorlást tartotta 2015 szeptemberében, és az unió egészében 2013-ról 2015-re háromszorosára, 47 százalékra nőtt azok aránya, akik ugyanezt gondolták. A magyarokhoz hasonlóan a csehek, az olaszok és az észtek is kétharmados arányban vélekedtek így. Vagyis körvonalazódik a korridor, Európa azon része, amelyben a lelkiismeret és a veszélyérzet még eleven. A visegrádi országok, kiegészülve a balti államokkal, Romániával, a nyugat-balkáni országokkal, valamint a bevándorlást nyögő Olaszországgal olyan hatalmas súllyal jelennek meg a brüsszeli színtéren, amelyet lehetetlen megkerülni. Ha a soron következő népszavazáson a britek úgy döntenek, hogy kiválnak az unióból, akkor a „magállamok”, vagyis a németek, franciák, Benelux-államok kisebbségbe kerülnek. És ha így lesz, akkor Görögországnak is befellegzett, hiszen az unió a jelenlegi formájában működésképtelenné válik, a gazdasági köldökzsinórt elvágják, és nem finanszírozzák tovább Ciprasz illedelmes, illeszkedő politikáját. Minden összefügg mindennel. Ezért mondom még egyszer: Európa sorsa jelenleg Görögországban dől el. Még most sem lenne késő megállítani ott, az unió természetes határainál a menekültáradatot, de ehhez teljesen át kell rendeződnie az európai politikának.