2015. január 7-én két állig felfegyverzett terrorista lemészárolta a Charlie Hebdo nevű francia újság szerkesztőségét. A reakciókra még jól emlékezhetünk: hirtelen mindenki megtanult franciául, és közösségi oldalát a trikolórra színezve posztolta, hogy „je suis Charlie”. A fejlett világ egyként gyászolta az áldozatokat; még azok is, akik tisztában voltak vele, hogy karikatúrák néven micsoda gyalázatos ocsmányságokat jelentetett meg Charlie az elmúlt években.

Fotó: MTI, archív

Ebben az álságos, képmutató könnytengerben az egész világot megdöbbentették a magyar miniszterelnöknek az áldozatok temetésének napján elmondott szavai: „A gazdasági bevándorlás rossz, ezért a hazájukat gazdasági okokból elhagyóknak Magyarország nem tud menedéket nyújtani.” Nem túlzás azt állítani, hogy másnapra a fejlett világ valamennyi sajtóorgánuma Orbán Viktor szavaitól volt hangos: egyesek autoriternek bélyegezték, mások egyenesen xenofób diktátornak. Pedig még fél év sem telt el az illiberális államról szóló tusnádfürdői beszéd óta, amikor is a világsajtó egy világviszonylatban közepes jelentőségű ország miniszterelnökének egy nyári szabadegyetemen elmondott beszédét elemezte mondatról mondatra. Ami pedig a modern kori népvándorlás kezdete óta történt, az egészen biztosan bekerül a történelemkönyvekbe. A migráció vált az európai politika központi témájává, szép lassan pedig Orbán Viktor maradt az egyetlen politikus, aki hitelesen tud megszólalni ebben a kérdéskörben. Azok, akik az elmúlt években kígyót-békát kiabáltak rá, mára vagy megbuktak, vagy 180 fokos fordulatot próbálnak bemutatni, azt hangoztatva, hogy valójában soha nem is volt akkora a nézetkülönbség Orbán és közöttük.

A közvélemény hajlamos elfelejteni, hogy a magyar miniszterelnök volt az első, aki az unió területén kívüli hotspotokról beszélt, hogy ő volt, aki bedobta a köztudatba a közös hadsereg gondolatát, és úgy egyébként is, ő volt az egyetlen, aki bármilyen eredményt tudott felmutatni a tömeges migráció kezelésében. És most hangsúlyozottan nem a V4-ről kell szólnunk, hiszen a szövetség súlyt adott ugyan a magyar politikának, de az innovatív gondolatok mindig Orbántól jöttek. Mi tehát a 2010 óta tartó magyar politikai siker titka? Mindössze az, hogy mi ismertük fel legelőször: az európaiaknak elegük van abból, hogy az elmúlt évtizedekben multikulturalizmus néven úgy csináltak bevándorlóországot az otthonukból, hogy erről őket senki sem kérdezte meg? Ez mindenképpen kellett hozzá, de meggyőződésem, hogy többről van szó.

A fejlett világban olyan mértékű változások mennek végbe a szemünk előtt, amelyekre nem volt példa az elmúlt száz évben. A liberális demokráciának hazudott államszervezési ideológia csődöt mondott: mára mindenki számára egyértelmű, hogy a multikulturalizmus, a feltétlen tolerancia, a mesterséges egyenlősítés nem hívószavak többé a tömegek számára. Az európaiak már nem veszik be, hogy ha nő a GDP, akkor minden rendben van. Akkor is, ha a tömegek egyáltalán nem élnek jobban, akkor is, ha romlik a közbiztonság, akkor is, ha az európai ember szép lassan elfogy. A haladásra és egyenlősítésre épülő ideológiáról végleg bebizonyosodott, hogy hazugság: a társadalmi egyenlőtlenségek folyamatosan nőnek, miközben az elit újabb és újabb „felszabadítandó” kisebbségeket talál ki; és legnagyobb problémája, hogy pontosan hány nem létezik, és ezek közül hánynak jár saját mellékhelyiség.

Az általános elégedetlenség a politikai preferenciákban is megjelenik: a Brexit és a Trump-jelenség csak a legeklatánsabb példák, valójában a fejlett világ valamennyi államában a protestmozgalmak erősödnek. Az ide sorolt politikusok nem feltétlenül tudnak megoldást kínálni a problémákra, de a választóknak sokszor már az is elegendő, hogy a nevén nevezik azokat a jelenségeket, amelyek a fősodratú pártok számára tabut jelentenek.

Hiába azonban a sokak számára szimpatikus szavak és a kemény kampány­szlogenek, egyelőre a protestpártok sem tudtak megfelelő választ adni azokra a kihívásokra, amelyek a már említett társadalmi elégedetlenség mögött húzódnak meg. Támogatottságuk a legtöbb helyen kevés ahhoz, hogy hatalomra kerülhessenek, a klasszikus pártok pedig inkább vállalnak be valószerűtlen nagykoalíciókat, mintsem hogy hagyjanak egy szélsőségesnek bélyegzett pártot a kormányzat közelébe kerülni.

Ahol mégis protestpártok jutnak kormányra, ott a lendületük hamar elfogy, azzal szembesülnek, hogy mozgásterük jóval kisebb, mint azt ellenzékben gondolták. Emlékszik még egyáltalán bárki, hogy miket ígért Aléxisz Cíprasz Szirizája, mielőtt hatalomra jutott? Újratárgyalják az államadósságot; megemelik a béreket; ha kell, kilépnek az eurózónából stb… Dereng már? Mintha az újdonsült olasz kormány kampányát hallanánk. Illetve abban új üzenet a bevándorlás megállítása, amelyre azonban a Conte-kormánynak sem ereje, sem képessége nincs.

Ha belátjuk, hogy sem a klasszikus pártok, sem az új keletű protestpártok nem tudják lecsillapítani az elégedetlenséget, akkor logikailag egy opció marad csupán: a lázadás. Jelesül, ahogy a történelem során már annyiszor, a nép fegyverrel zavarja el az elitet, és újfajta államot épít, újfajta elittel és újfajta berendezkedéssel. Ne áltassuk magunkat: az emberiség történelmét egészként szemlélve a modern értelemben demokráciának nevezett államok területileg és időbeliségben is elenyésző részt tesznek ki. Nem kell kristálygömb ahhoz, hogy belássuk, a jelenleg egyedüli legitim államszervezési elv sem tart majd örökké.

De ne menjünk most tovább ezen az úton, mert meg is érkeztünk a válaszhoz. Orbán Viktor sikerének kulcsa ugyanis éppen az, hogy úgy tudta lecsillapítani a kedélyeket, hogy közben megőrizte a valódi demokratikus értékeket. Merthogy a társadalmi elégedetlenség nálunk is megvolt, sőt jóval hamarabb megvolt, mint Európa nyugati részén. 2006-os rendőrterror, devizahitelek, Magyar Gárda, cigánygyilkosságok, üres államkassza; emlékszünk még? Egyre homályosabban, ugye? Merthogy a jelenlegi sikerek és a jövőbe vetett hit egészen elhalványítják ezen szégyenfoltokat. De hogyan tudta mindezt véghezvinni a magyar miniszterelnök? A válasz egyszerű: megtagadta a fejlett világ többi országában vallásos rajongással tisztelt liberális ideológiát, és XXI. századi kereszténydemokráciát kezdett építeni helyette. Ennyi. Merthogy a lényeg mindig a központi vezérlőelv, amely meghatározza a politikai cselekvés minden szegmensét. A protestpártok felismerik ugyan, hogy meg kell tagadni a liberális dogmákat, de a valódi sikerek elmaradnak, mert nem tudnak új ideológiát adni a tömegeknek.

Ezzel szemben, ami Magyarországon történik 2010 óta, az mind felhúzható a klasszikus keresztény értékekre. A rezsicsökkentéstől az adócsökkentésekig egy sor intézkedés szolgál a társadalmi egyenlőtlenségek visszaszorítására. Végeláthatatlanul lehetne sorolni továbbá, hogy mi minden történt az elmúlt nyolc évben a munka becsületének visszaállítása érdekében. Egyesek talán baloldalinak nevezik ezeket a lépéseket, de ők még mindig XX. századi paradigmákban gondolkodnak, és nem látják be, hogy a jobb-bal felosztást már réges-régen meghaladta a világ. Szintén sarkalatos pont a családok támogatása, mely természetesen a zsidó-keresztény hagyományon nyugvó családmodell preferálását jelenti a gazdaságpolitika eszközeivel. Orbán Viktor tehát nemcsak a bevándorlás szintjén lép fel a keresztény Európa védelmében, hanem politikájának minden egyes eleme valódi kereszténydemokrácia. Ez az, amit nem tud megérteni a megújulásra képtelen európai politikai elit. Nem látják be, hogy számukra is két opció létezik csupán: a magyar út vagy a népharag.

A szerző az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója