A vonatkozó szavazás óta folyamatosan megy a vita arról, hogy akkor most elfogadták-e az úgynevezett Sargentini-jelentést, vagy sem. A kormányzati kommunikáció szerint el sem fogadták, mások véleménye szerint elfogadták ugyan, de csalással, egy kisebb csoport pedig a visszásságokról tudomást sem véve lelkendezik, hogy végre megbüntetik Magyarországot.

Fotó: MTI

Kezdjük is mindjárt ez utóbbiakkal, mert valószínűleg sokakat kísért még a kép, amikor a szavazás után az Európai Parlament képviselőinek egy csoportja ujjongva ölelgette és csókolgatta Sargentini asszonyt. Azt hiszem, ez volt az a pont, amikor végleg kibújt a szög a zsákból, és akiben korábban kétségek voltak azzal kapcsolatban, hogy mennyire gondolják komolyan a jelentésben megfogalmazott vádakat, megbizonyosodhattak róla, hogy a legcsekélyebb mértékben sem. Mert ellenkező esetben – tehát ha mégis elhitték volna, amit Sargentini a dokumentumban összehordott – azt kellene gondolnunk: a derék brüsszeliták azon örömködtek, hogy Magyarországon folyamatos veszélynek vannak kitéve a zsidó származásúak, cigány honfitársainkat pedig félkatonai szervezetek tartják rettegésben. Persze a lelkesedés nem ennek szólt, hiszen még Brüsszelben is mindenki pontosan tudja, hogy ez nem igaz. A derék képviselők valójában annak örültek, hogy csatát nyertek abban a háborúban, amelyet 2011 óta vívnak hazánk ellen, bár ez idáig kevés sikerrel.

De vissza az eredeti kérdésre: elfogadták a jelentést, vagy sem? Nyilvánvalóan sokáig lehetne jogászkodni és elemezni az érvénytelen, semmis és nem létező aktusok közötti különbségeket. Jómagam megkímélem ettől a kedves olvasót, és egyből a válaszra térek: a vonatkozó jogszabályok alapján aligha lett meg az elfogadáshoz szükséges döntés, de ez Sargentiniéket nem akadályozza meg abban, hogy tort üljenek győzelmük felett.

Miben állt a csalás lényege? Ahhoz, hogy az Európai Parlament megindíthassa a 7. cikkely szerinti eljárást, kettős többséget kell elérnie a vonatkozó indítványnak: az összes parlamenti képviselő több mint felének igennel kell szavaznia, és a leadott szavazatok kétharmad részének is igennek kell lennie. Ez utóbbi feltétel Sargentini fércműve esetében csak úgy lett meg, hogy a leadott szavazatokba nem számították bele a tartózkodókat. Nem azokról van tehát szó, akik arra sem vették a fáradságot, hogy felkeljenek, de még csak nem is azokról, akik jelen voltak ugyan, de nem éltek szavazati jogukkal. Nem. Az Európai Parlament jogi szolgálata szerint ugyanis azon képviselők voksát, akik a három lehetséges szavazat (igen, nem, tartózkodik) közül a tartózkodást választják, egyszerűen nem kell figyelembe venni! És hogy mire alapozzák mindezt? Az Európai Parlament saját eljárási szabályára, amely rögzíti, hogy alapesetben nem kell számolni a tartózkodó szavazatokat, de különleges szavazásoknál igen.

Az elsőre furcsának tűnő rendelkezés feloldása egyszerű: a legtöbb szavazásnál csak egyszerű többség szükségeltetik, tehát elegendő azt nézni, hogy igenből vagy nemből van-e több. Ehhez képest különleges helyzet, amikor minősített többségre van szükség, hiszen ilyenkor az összes leadott szavazat kétharmadát kell elérni az igeneknek. A leadott szavazatok pedig még az EP saját eljárási szabályai szerint is háromfélék lehetnek: támogatók, ellenzők, tartózkodók.

E helyütt joggal vetheti közbe bárki, hogy ha a Sargentini-jelentés kapcsán is a fentiek szerint jártak volna el, akkor bizony az igen szavazatok nem tették volna ki a kétharmados többséget. Csakhogy – itt jön a turpisság – a jogi szolgálat azt állítja, hogy a kétharmados szavazás nem különleges, így nem is kell figyelembe venni a tartózkodásokat.

Az egyik hazai ellenzéki portál diadal­ittasan meg is szólaltatta az EP eljárási szabályzatának utolsó releváns módosítását jegyző képviselőt, aki határozottan állította, hogy nem a kétharmados szavazás a különleges, hanem kizárólag az, amelyiknél az uniós szerződések az összes képviselő felét írják elő. Hoppá! De hát, ahogy azt fentebb tisztáztuk, a 7. cikkely szerinti eljárásnál a kétharmadot és az összes képviselő felét is el kell érni, ezt ráadásul uniós alapszerződés rögzíti.

Összegezve tehát, a jogi szolgálat nemcsak az eljárási szabályzat rendelkezéseit hagyta figyelmen kívül, hanem az unió legfelsőbb szintű jogszabályát is, mindezt pedig egy úgynevezett jogállamisági eljárásban. Ha legközelebb valaki megkérdezi önöktől, hogy mi is az az irónia, nem kell majd messzire menni a válaszért.

A valóság az, hogy előre meghatározták a politikai célt, és aztán mindent ennek rendeltek alá: el kell ítélni Magyarországot. Ha kell, hazudoznak összevissza félkatonai szervezetekről meg diktatúráról, ha ez nem elég, félreértelmezik a saját szabályaikat is, ha pedig még ez is kevés, akkor csalnak. Hiszen az mégsem lehet, hogy van egy olyan tagállam, amelynek kormánya nem úgy gondolkodik, ahogy ők, és ráadásul még a választók is mögötte állnak.

Nem, a Sargentini-félék számára ez olyan, ami világnézetükkel teljes mértékben összeegyeztethetetlen. Demokraták ők, sőt, kizárólag ők a demokraták. Toleránsak, szeretik a sokszínűséget, védik a véleményszabadságot, már amennyiben ez egybeesik a saját véleményükkel. A jakobinus terror szellemi örökösei ők: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség mindenekfelett! Persze ne felejtsük Robespierre legfőbb igazságát sem: nincs szabadság a szabadság ellenségeinek! Az ő szemükben pedig mi vagyunk az ellenségek.

Ellenségek, hiszen nem kérünk az iszlám térhódításából. Ellenségek, hiszen szerintünk csak férfi és nő létezik. Ellenségek, hiszen számunkra sokkal fontosabbak a határainkon túl élő magyarok gondjai, mint azokéi, akik a világ másik végéből igyekeznek ide. Hosszan sorolhatnánk még, de be kell hogy lássuk, egy ilyen kibékíthetetlen világnézeti ellentét is halálos bűn az ő szemükben.

Persze – legnagyobb sajnálatukra – nem küldhetnek egy fél nemzetet a guillotine alá, mint nagy elődiek tették, de a lényeg így is a büntetésen van. Megszégyeníteni és szankcionálni mindenkit, aki nem ért egyet a nagy tervvel. Nekünk viszont érdemes felidéznünk a jakobinus diktatúra sorsát is, hiszen a véres rezsim végül maga is vérbe fúlt. Amíg ugyanis Robespierre és barátai mondták meg, hogy kik a szabadság ellenségei, addig ők küldtek másokat a nyaktiló alá. Aztán fordult a kocka, és Robespierre-ék mentek a vérpadra ugyanezzel a váddal.

Ne csüggedjünk tehát, mert nincs rá okunk. Lehet, hogy most Magyarországot ültetik a szégyenpadra, de közel már a fordulat: májusban választások, jön az új EP és az új Európai Bizottság. A nép ítéli majd meg, hogy ki megy a guillotine alá, és ki ül a bársonyszékbe.