A rászorulókon, utcára szorultakon, hajléktalanokon segíteni, akár azon az áron is, hogy méltatlanok is odakeverednek, erkölcsi kötelesség. A város közepén, az odacsődített sajtó előtt, az előre odakészített állványra erősített mikrofonokba és tévékamerákba nyilatkozva, egy-két órán át meleg ételt osztani viszont aljasság, a szociális demagógia egyik legdurvább esete.

Budapest lakói telenként mindkettőnek tanúi lehetnek. Illetve az elsőnek kevésbé, hiszen az lényege szerint nemigen látszik. Afelől nem lehet kétség, hogy minden milliós nagyvárosban sok ezer szegény ember él, köztük olyanok is, akiknek még egy tányér meleg leves sem jut mindennap. Hogy miért szegények, az külön történet, vannak köztük önsorsrontók, alkoholisták, akaratgyenge lumpenek, de kétségkívül vannak olyanok is, akik önhibájukon kívül kerültek ilyen helyzetbe. Akárhogy is, egy erkölcsös közösség nem hagyhatja őket magukra. Minden milliós nagyvárosnak, különösen télen, hajléktalanszállásokat és bizony ingyenkonyhákat kell működtetnie, még akkor is, ha nem kevesen csak potyázni járnak oda.

Budapestet erkölcsös emberek vezetik, a közösség pénzéből szállásokat, melegedőket üzemeltetnek, ott ételt, használt ruhát osztanak, amennyire lehet, segítenek. A legtöbb ember ebből semmit sem lát, legföljebb itt-ott kisebb sorokat emberekkel, akik arra várnak, hogy a szállás, a melegedő délután kinyisson. A költségeket a főváros, a kerületek, egyházi és civil szervezetek állják, és köszönettel veszik, ha magánember is pénzzel, ruhával vagy éppen önkéntes munkájával segítséget ad. A problémára ez az erkölcsös, tisztességes válasz.

Az erkölcstelen pedig az, amikor az embereket az ingyenétel ígéretével valami forgalmas köztéren órákon át sorakoztatják, háttérdíszletül demagóg politikusoknak, hogy az ételre hosszú sorokban várakozók látványával a kormány érzéketlenségének és az ételosztó nagylelkűségének látszatát keltsék. Mindezt meglehetősen olcsón: ezer adag gulyásleves az eldobható tányérral és műanyag kanállal, valamint az eszközök és sátrak bérlésével együtt sem kerül többe félmillió forintnál – ennyiért bekerülni az esti híradóba szinte ingyen van.

Hány valóban éhes ember lehet egy ilyen sorban? Fele, negyede, tizede? Vagy még annyi sem? Hiszen tudjuk, ha valahol ingyen akár golyóstollat vagy pingponglabdát osztogatnak, akkor is percek alatt hosszú sor támad. A potya sokak számára zavarba ejtően nagy csábítás. Ráadásul még egy kis fesztiválhangulata is van a dolognak. Ott a tévéből ismert politikus, újságírók, kamerák, egy ráérős napon éppen megfelelő program. Magára tartó polgárember nyilván nem áll be a sorba, de rengeteg kisember igen. Egy tányér forró gulyásleves ingyen? Miért ne?

Nyilván vannak a sorban valóban szegény, esetleg kifejezetten éhes emberek is. Az ő gondjaikból viszont ez a cécó nem old meg semmit. Egy tányér leves – ez nem válasz az ő életük súlyos kérdéseire. Ahhoz, hogy rajtuk segíteni lehessen, sokkal több pénzre és valóban áldozatos munkára van szükség. Budapesten van, aki rászánja a pénzt, és van, aki elvégzi ezt az áldozatos munkát. De ők nincsenek ott a téren.