Potencianövelő szerekkel is reménytelenül azok: a hajléktalankérdésben az ellenzékiek. A fanyalgók, a kerékkötők. A tehetetlenek, a cselekvésre alkalmatlanok. A mindenre nemet mondók.

Fotó: MTI

Politikai életünkben nincs jobb vagy bal, kormány vagy ellenzék, eszme vagy elleneszme. Az alkotni tudás, a cselekvésre képesség áll szemben a magatehetetlenséggel.

Lassan négy évtizede annak, hogy egy társadalmi csoportocska orcapirítóan embertelen vergődésén a társadalom és a parlamenti politika képtelen enyhíteni. Szemünk láttára, karnyújtásnyi közelségben úgy élnek köztünk a hajléktalanok, mint az ókori bélpoklosok, kivetetten és megvetetten. És végre-valahára, akár jól, akár ügyetlenül, de végre akad egy kormányzat, amelyik segíteni akar. A hisztero-liberális impotensek fölhördülnek, randalíroznak, jajonganak, üres humanista jelszavakat kiáltoznak, de semmit sem tesznek a kitaszítottak érdekében.

Mert az embertelenséget a rájuk jellemző elferdült és beposhadt agyukban nem magában a tényszerű valóságban, az emberi szenvedésben, hanem az emberi szenvedést megszüntetni akaró jó szándékban és netán annak nem a legszerencsésebb kivitelezésében látják. Mint ahogyan az is téboly, hogy akad, aki a hajléktalanok látványát tartja elviselhetetlennek, és nem magát a födélnélküliség tényét. És nem értik, ahhoz, hogy ez a létezésforma megszűnjön, össztársadalmi összefogás szükségeltetik. Nem passzív fanyalgás.

Egyszerűen nem értik a hajléktalan ember lélektanát. Tettre képtelenségét, magatehetetlenségét, a beletörődést, az akarat gyöngeségét, bénultságát. Ebből az öngyilkos letargiából csak határozott közbelépés-sorozattal és nem máról holnapra lehet őt kimozdítani. És a helyes módszert még keresni kell. A hagyományos balliberális cselekvéstagadás nem eljárás. A jogvédő puffancskodás sem.

Az 1990-es években ismerkedtem meg mélyrehatóan a hajléktalanok lélektanával. A Baptista Hittudományi Főiskolán tanítottam a kiváló Ungi Tibort, aki a hajléktalanoknak szentelte az életét. Ő alapította a Fedél nélkül című lapot is. Fiatalon meghalt 1998-ban. Tőle tudom, milyen nehéz ismét talpra állítani ezeket az elesetteket, az élet kitaszítottjait. Van, aki önhibájából került a nirvánába, van, akit kiprovokált rossz sorsa taszított oda. Van köztük művelt, tehetséges, jó képességű ember, és van, akit már nem lehet megmenteni a közösségnek. De köztük különbséget tenni tilos! És mindenkin a neki megfelelő módon segíteni kell. Egyénre, személyre lebontva.

Negyven éve nem törődik velük senki. Az orvos ki nem ment volna lázas beteghez, a jogász az otthonából jogtalanul elűzötthöz. Most csak politikai haszonszerzésre használják a hajléktalanokat. De esélyt a visszailleszkedésre senki sem ad nekik. Csak tüntetnek, uszítanak és hörögnek méltatlankodva.

Máskülönben a Tamás Gáspár Miklósok, a tiltakozó orvosok, a herregő ügyvédek, a jogászok, az okoskodók, a nemzetközi amnestyk meg a többi. Azt kiáltom nekik katonásan: sorakozó! Egy-kettő, egy-kettő, bal-jobb, bal-jobb, unokámhoz igazodj! Sorba mind mögé. Az ismét szabad ég alatt élő hajléktalanoknak megint vitt ebédet vasárnap. Pörköltet nokedlivel, pacallal, paradicsomlevest, sárgaborsó-főzeléket és személyes kérésre körtét, almát, banánt egy kívánós, várandós nőnek, akit kidobott a családja otthonról. Mi lesz vele és porontyával fedél nélkül?