A fotós büszkén tette a szerkesztő elé a fényképet. Bravúros kattintás volt: két év körüli kislány sírt eltorzult arccal, kétségbeesetten, fejét enyhén fölfelé fordítva, talán egy felnőttre nézve, aki azonban nem látszott a képen.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

– Az unokahúgom – újságolta büszkén a fotós –, nem kapott tejszínhabot a kakaójára, mert az öcsém szerint valami növényi eredetű vacak, különben is egyen inkább gyümölcsöt. Na, erre eltörött nála a mécses.

A főszerkesztő hümmögött.

– De én nem a Dörmögő Dömötör vagyok, bakker, mit csináljak a kakaós kiscsajjal?

– Írjál alá valami megfelelő szöveget. Mutasd, miféle hírek jöttek ma! – A monitorra pillantott, görgetni kezdte az egeret, megállt, olvasott, továbbment. – Tessék! Például üthetnénk vele a Trumpon. Az amerikai határőrök elszakítják édesanyjuktól a gyerekeket a mexikói határnál. Megható. Mindjárt bőgök én is.

– Ez jó! Át fogja venni a fél világ. Csak szóljál az öcsédnek, nehogy lebuktasson minket.

– Nem olvas az nyugati sajtót.

– Azt talán nem. De mi van, ha azzal a címmel hozom le: menekült afgán árva, miután a szüleit visszafordították Röszkénél.

– És ezért sír?

– Azért sír, mert Orbán Viktor megverte. Van róla is egy képem, sátánian vigyorog, párba tehetnénk az unokahúgod mellé ezzel a szöveggel: Orbán Viktor, miután megverte az afgán kislányt.

– Szerintem azért sír – szólalt meg a hátuk mögött egy kolléga –, mert kiestek a németek a vébén. Beteszem a sportrovatba.

– Jobbat tudok – lelkesedett a rendszergazda, pedig őt senki sem kérdezte. – Dublini kislány, aki az írországi abortuszliberalizálásról értesülve megérti, hogy ha három évvel ezelőtt szavaztak volna, akkor neki már nem is kellett volna megszületnie, és csinálhattak volna másról fényképet a cikkek illusztrálására.

A főszerkesztő sóhajtott.

– Egyelőre betesszük a trumpos cikkhez. Orbánhoz szerzünk valami keményebbet, mondjuk az égő Rómáról, és aláírjuk, hogy ő gyújtotta fel. Tényleg, ilyen képed nincsen?

– Lesz. Majd kivágok egy jelenetet a Quo vadisból.