Thomas de Maiziére, a német belügyi tárca vezetője egy október 12-i kampányrendezvényen, Wolfenbüttelben felvetette, hogy Németország egyes régióiban talán a muzulmán ünnepeket is be kellene vezetni. Majd egy igencsak elmés fordulattal hozzátette, elvégre mindenszentek is csak azokon a német területeken ünnepnap, ahol sok katolikus él. Aztán jött az ominózus mondat: „Ahol sok muzulmán van, miért ne lehessen elgondolkodni muzulmán ünnepek bevezetéséről?” – kérdezte a német belügyminiszter.

A kijelentés komoly vitát, vihart kavart nemcsak Németországban és Merkel pártszövetségében, de szinte az összes EU-tagállam sajtója felkapta a hírt, és egy hét alatt kommentek, cikkek százai születtek Maiziére kissé hajmeresztőnek tűnő ötlete kapcsán.

Csakhogy minden így kezdődik…

Nyugat-Európa és főleg Németország brutális társadalmi átalakítása a II. világháború után először hajmeresztőnek tűnő ötleteléssel kezdődött, hogy aztán később súlyos és bizonyos tekintetben politikai ellenőrzés alól kicsúszó folyamatokban társadalmi valósággá váljon az elsőre megdöbbentőnek tűnő ötlet.

És bár Angela Merkel kicsit sápítozott, és párttársainak egy része bősz keresztényezésbe és a német kultúra védelmébe kezdett, csakhogy egy másik – már tíz évvel ezelőtt is ugyanilyen hajmeresztőnek tűnő – ötletet, a kereszténydemokrata párton belüli muszlim tagozatot már pártéletük valóságává tették. És persze ez ellen is voltak olyan, valóban elvi, értékrendbeli és ideoló­giai tisztasággal ellenérvelők, akik mégiscsak paradoxonnak tartották a magát kereszténynek mondó párton belül a muszlim tagozatot.

Csakhogy ők később meg lettek bélyegezve. Idővel kisebbségbe szorultak, nem lettek elég européerek pártjuk számára, és aztán végképp nem lettek elég pragmatikusak, mert keresztényi szem­ellenzőjük zavarta őket abban, hogy átlássák, milyen fontos a 80 milliós országban a 7,5 milliónyi migráns hátterű muszlim voksa. És lám, az elején hajmeresztőnek tűnő, politikai csámcsogásra bedobott ötlet, hogy kéne egy kereszténydemokrata muszlim tagozat – már így a szavakat egymás után leírva is nevetségesnek tűnik az egész –, nos mi lett a csámcsogás végeredménye? Az, hogy lett a CDU-n belül muszlim tagozat – tele török vendégmunkás leszármazottal.

De ha már török vendégmunkások… Ugyanilyen meredeknek, megdöbbentőnek tűnt 1963-ban a felvetés, hogy Németország és Ausztria államközi szerződésének mentén gazdaságuk, főleg az építőipar és a szolgáltatószektor olcsó bérmunkájának pótlására elvileg ideiglenesen beengedett vendégmunkások majd nem fognak hazamenni. Félelmetes riogatásnak mondták, ha esetleg valaki fel merte vetni, hogy 30-40 év múlva ez súlyos társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális átalakuláshoz vezet.

Már akkor sem lehetett ilyeneket felvetni, mert az rasszista, antidemokrata és persze náci alapvetésű volt, és az Amerikából hazahívott atlantista alkotmánybírók azonnal az emberi jogok ellenségének kiáltották ki azt, aki kifogásolni merészelte a nagy vendégmunkás-inváziót. És lám, ma már senki nem beszél „ideiglenes” vendégmunkásokról. Sőt ők már nem is vendégek, hanem otthon vannak. És bár igaz, hogy állampolgársággal csak a muszlim lakosságnak nagyjából fele, vagy kicsivel több mint fele rendelkezik, a családi kötelékek miatt bizony legalább kétmillió muszlim érezheti otthon magát állampolgárság nélkül is Németországban. És ezek a számok teljesen bizonytalan mértékben nőttek meg a 2015-ös, 2016-os évek esztelen migrációs politikája miatt.

Persze már nem lehet elővenni azokat, akik 1963 és 1973 között „riogatásnak” minősítették azt, hogy a vendégmunkások sohasem fognak már hazamenni, és muszlim milliókkal kell hogy számoljon a német állam, akár két évtizeden belül. Pedig bekövetkezett. Ezek ma a tények. És aztán amikor belenyugodtak a németek ebbe a helyzetbe, akkor beadták nekik, hogy az integráció mindent megold. De milyen integráció? Gazdasági? Jogi? Politikai? Kulturális? Vagy mindez együtt? És egyik sem sikerült abban a mértékben, amilyenben meg lett hirdetve az integráció társadalmi-politikai sikeressége.

Thilo Sarrazin szociológiai kutatások sokaságával igazolta, hogy a német gazdaságban a muszlim férfiak vesznek részt túlnyomó többségben, az asszonyok a minimum három gyermek mellett otthon vannak, és a nagyszülők Németországba hozatalával a német állam terhei sokszorosára nőttek ahhoz képest, amit az az egy dolgozó férfi Németországnak termel.

Jogi integráció? Még állampolgári szinten sem sikerült az állam fennhatóságát a vendégmunkásokra és leszármazottaikra kiterjeszteni, és akkor nem beszéltünk arról, hogy a jogkövetés, bűnözés tekintetében milyenek a muszlim lakosság mutatói, no-go zónával, nemi erőszakkal és a legújabb kori iszlám radikalizmus terrorfenyegetésével együtt. Szóval hagyjuk a jogi integrációt…

Politikai integráció? Persze van számos pozitív példa, de a közösség egésze a demokrácia elvei szerint élne? Na ne! Egyenjogúság, szabad akarat, nemi, vallási kisebbségek tisztelete? Akkor, amikor a Münsteri Egyetem szociológiai kutatásából 2016 nyarán világosan kiderült, hogy a németországi törökök majdnem fele, pontosan 47 százaléka fontosabbnak tartja a saríja, vagyis az iszlám törvényeit, mint a német jogrendet? Milyen integrációról papoltak a nyitott társadalom hívei?

És akkor megérkeztünk a kulturális integrációhoz… Ezt már egyetlen országban sem tartják realitásnak. Világos, hogy az egykori muszlim vendégmunkások nem integrálódni jöttek Európába, hanem megélni. Megélni, de a maguk hitének, kultúrájának és szokásainak megtartása mellett. Ők nem megváltozni jöttek ide.

És a balga, agymosott németnek lenyomják a torkán, hogy kereszténydemokraták közé muszlim tagozatot kell ékelni, és le akarják nyomni, hogy nincs baj azzal, ha ott, ahol már otthon van az egykori vendégmunkás, hivatalos muszlim ünnepek is legyenek. Ez mindennek elárulása, amit európainak nevezünk.