A szavanna levegője szinte vibrált a forróságtól. Néhány akácia árnyékában kis csapat gyűlt össze, sziesztáztak, beszélgettek, a távolban legelésző zebracsordát figyelték. Az oroszlán szórakozottan megnyalta a szája szélét. A hiéna erre hangosan felkacagott, alig győzték a többiek csitítani.

– Lesz hús… – mondogatta a gepárd. A farkas és a róka egyetértően bólogattak.

– Van valami ínycsiklandóan izgató a véres húsban – merengett a cápa, aki épp csak meglátogatta kollégáit.

Az oroszlán ekkor váratlanul elbődülte magát; a távoli hegyek sziklái visszaverték a hangot, a folyóvölgyek növényevőkből álló csordái ijedten menekültek.

– Mi az, mi az? – kérdezgették izgatottan a hiénák, vigyorgó pofájuk ide-oda fordult. Az oroszlán összegyűrte és a földhöz csapta az újságját.

– Azt írja ez a szennylap – magyarázta –, milyen kegyetlenség az állatok meg­gyilkolása és megevése. Nyilatkozik valami európai fickó, aki a vegán étrend magasabbrendűségét bizonygatja, és a húsevőket barbároknak bélyegzi.

– Barbárok… – röhögtek a hiénák.

– Az én gazdim is vegán… – sompolygott oda egy kutya; eddig észre sem vették. Valami távoli városból jöhetett. – Ő már az összes barátját meggyőzte róla, mennyire embertelen az állatok legyilkolása pusztán azért, hogy megegyük őket. Sőt, még a tojást is a fogságban élő, szerencsétlen csirkékből sajtolják ki…

– Szegénykém – sajnálkozott a farkas. – Akkor neked is növényeket kell enned?

– Megőrültél? Az én gazdim nagy állatbarát, azért is van kutyája. Természetesen engem nem fog fűvel etetni, rá is köpném menten. Nem, nem, én mindenféle húskészítményt kapok.

– Egyszer – szólt az oroszlán, aki közben szivarra gyújtott, nagy füstkarikákat eregetve, ahogyan felidézte kedves emlékét –, egyszer járt nálunk is egy ilyen vegán aktivista. Minket is agitált. Az emberségünkre, a jóságra, a felvilágosult korra apellált.

– És mi lett vele? – kérdezte a gepárd.

– Mi is? – töprengett az oroszlán. – Hát megettük.