A holnapután kihívásai előtt

Bár az angol romantika neves alkotójának, William E. Henley-nek vágyképe – „Magam vagyok a sorsom ura / Lelkem hajóján kapitány” – alapvetően téves, hisz ahogy mindennek, sorsunknak is a Teremtő az ura, néha nem árt, ha az egyszeri ember mégis számot vet. Na nem pusztán pőre egyéni sorsával, hanem inkább a lehetséges jövővel, mely szűkebb és tágabb közösségeinkre várhat – ha másért nem, hogy felkészüljünk rá, ad absurdum, hogy kérjük az Urat, bűneink ellenére kegyelmezzen nekünk, és ne engedje a rossz utat választanunk.

Fotó: shutterstock.com, illusztráció

Az ember ugyanis – és hozzátehetjük, sajnos – bűnös, mohó lény, aki hajlamos mindig többre vágyni az adottnál: ráadásul az Istentől elszakított-elszakíttatott ember nem is hajlandó beismerni saját korlátait. Sőt, éppen azt tételezi „haladásnak”, hogy ledönti az előtte álló korlátokat: hiába a bűnbeesés bibliai példázata, a paradicsomi élet helyett a tudás választása – a késztetés a többre, a megszokottól valami másra érezhetően örök a természetben. Persze a dolgokhoz való alap hozzáállás nem mindegy: nem véletlenül utalt arra Michael Oakeshott, hogy konzervatívnak lenni annyi tesz, mint előnyben részesíteni a jól ismertet az ismeretlennel, a járt utat a járatlannal vagy a ténylegest a lehetségessel szemben. Szóval ha a józan észnek megfelelően igyekszünk viselkedni, mindenekelőtt tisztában kell hogy legyünk az emberi természet ezen feloldhatatlan ellentmondásosságával – egyfelől bűnös, tehát korlátolt mivolt, másfelől vágyakozás a korlátlanra –, de egyben kötelességünk is gondolkodni a lehetséges jövőkről, hogy annak fényében tudjunk felelősségteljesen dönteni a jelenben és a jelenről.

De mielőtt a kedves olvasó azt hinné, hogy valamiféle botcsinálta teológiai-filozófiai traktátus az, amit most olvas, megnyugtatom: a fenti bevezető pusztán arra szolgált, hogy megágyazzon pár fontos problémafelvetésnek közös jövőnkkel kapcsolatban. A „közöst” pedig a szó legtágabb értelmében értem: nem azért, mintha szimpatikus lenne számomra bármiféle posztmodern univerzalista világfalu-gondolkodás az emberiségről, hanem mert ami a nagyvilágra várhat, az várhat Magyarországra is. Totum pro parte – az egész jelöli a részt, ugyebár. Mindazonáltal szükséges, hogy a jelenleg a jövőben látható problémákról történő majdani gondolkodást – melyre ezen írás sarkallani próbál – a szolidaritás hagyományos rendje szerint végezzük: azaz először a családunk, utána szűkebb közösségünk, utána a hazánk, aztán Európa – és csak utána a nagyvilág.

Szóval. Van pár – szerintem négy, de a számszerűségen persze lehet vitázni – olyan globális, de nem feltétlenül pozitív (sőt!) trend, mely feltartóztathatatlanul arcunkba nyomul, ha akarjuk, ha nem. Ezek közül van, ami kizárólag az ember „alkotta” dolgokra vonatkozik, és van, amely az ember és teremtés kapcsolatát érinti. Utóbbihoz tartozik a digitalizáció, a robotika és az orvostudomány házasításából létrejövő új „valami” – mely a korlátlan egészséget, lényegében az örök életet célozza –, valamint a természeti viszonyok, a teremtett világ természetes vagy emberi behatásra történő átalakulása, változása. Az emberi elme által alkotott konstrukciók, paradigmák „trendszerű” változásához pedig a társadalmi-civilizációs szervezési keretrendszerek átalakulása, valamint a geopolitikai-geogazdasági világrend „felfordulása” járulhat hozzá.

Mik is állnak az elsőre talán kevéssé érthető, de mindenesetre tömény megfogalmazások mögött?

Az örök életre való vágy és a szuperember. Az ősbűn példázatában figyelemre méltó, hogy az édenkertben két nevesített fa áll: az egyik a tudásé, a másik az örök életé. A bűnbeesés, azaz a tudás fájáról származó alma kóstolása után az utóbbihoz vezető utat az Úr – talán, mondhatjuk, nem hiába – kerubokkal zárta el az ember elől. És bár az adoma szerint „öregkorunkra bűneink elhagynak minket”, a vágy azonban megmarad. Tagadhatatlan, hogy a digitalizáció, az informatikai hálózatosodás és a virtuális valóság már most is – a korábbi technikai változásoknál jóval gyorsabban – formálják életünket, és ez a jövőben várhatóan még inkább így lesz. Az ateista, homoszexuális izraeli kutató, Yuval Noah Harari pedig arról ír Homo Deus c. könyvében, hogy az ember következő célja, vágya – miután legyőztük az éhínséget, a járványokat, és véget vetettünk a háborúknak – a „szuperegészség” elérése, az öregedés lassítása-kitolása, lényegében az örök élet elérése lesz. Ehhez az eszközt, a tudást pedig a részint már jelenleg is rendelkezésre álló egészség-, illetve fogyatékosságjavító biotechnológiai eljárások fogják szolgáltatni (részint már szolgáltatják is, lásd pl. látás- és hallásjavítás), az új, „minőségi ugrást” pedig a szerves és szervetlen „létformák” egymásba kapcsolása jelentheti. Mindez persze nem bizonyosság, hisz pár évszázada a géprombolók is az ember halálát jósolták: azzal azonban szembe kell nézni, hogy az ajtón kopogtató, az orvostudomány, a robotika és a digitalizáció ötvözetéből álló „kiborgkéz” minimum alapjaiban változtathatja meg az élet hosszáról, ezáltal az időről alkotott e világi felfogásunkat. Hogy ez „tudományos” szempontból „forradalmi”, az kétségtelen, hogy morális, etikai, erkölcsi szempontból milyen, azt már jóval nehezebb eldönteni. Talán azért tiltott el minket az Úr az örök élet fájától, hogy másodjára már ne követhessük el az ősbűnt.

A teremtett természeti világ átalakulása. Klímaszkeptikusok és environmentalisták vitáznak, ki tehet róla, és hogy természetes vagy ember generálta folyamat-e, de az bizonyos: a Föld klimatikus viszonyai változnak, az ökoszisztéma melegszik, egyes természeti erőforrások ritkulnak. Hogy folytatható-e a természet saját képünkre formálása (városiasodás, a terület elvétele a természettől stb.), erősen kétséges, de hogy az átalakuló földi viszonyok hatással lesznek a politikai, gazdasági rendre (területek elsivatagosodása, arktiszok zsugorodása, migrációs folyamatok gyorsulása stb.), az tagadhatatlan. Bár első hallásra ellentétes a virtuális-digitális élet kiterjedésének és a „tér kitágulásának” folyamatával, elsősorban a Föld mint életre alkalmas terület, és persze a víz mint az élet forrása, kincs lesz a jövőben. A természet tehát elsősorban nem a valláspótlékként működő környezetvédők politikai tirádái, hanem a józan ész megfontolásai miatt óvandó – és nem utolsósorban azért, mert a teremtett világot azért kapta az ember, hogy azon uralkodjon, nem pedig, hogy pusztítsa.

Átstrukturálódó geopolitikai rend és zűr az űrben. A munkaerő – de valójában valamennyi termelő és szolgáltatási tevékenységi forma – robotizációja, a klimatikus viszonyok miatt fokozódó migráció, a demográfiai viszonyok változása, a régiek helyébe lépő „új” természeti erőforrások feletti, valamint a tudásért, információbirtoklásért zajló nemzetközi küzdelem, a mindent tudó és minden adatot látó digitális óriásvállalatok alapvetően fogják átalakítani a „nagyhatalmi” státuszról vallott felfogásunkat. Az új világrendben egyszerre lesz jelen a materiális, kézzel fogható és az immateriális, virtuális javak feletti csata –, a kettő ötvözeteként pedig kézközelségbe kerül az űr további „birtokbavételének” csábító, de veszélyes lehetősége, mely megannyi jogi, politikai és erkölcsi kérdést fog a felszínre hozni.

Új társadalmi-civilizációs szervezési keretrendszerek. A jóslás nehéz mesterség, főleg, ha a jövőre vonatkozik – szokták mondani, de talán fenti ponttól eltérően itt könnyebb dolgunk van. Az emberiség eddigi történetében ugyanis a közösségi együttélés számos elvét és formáját kipróbálta már – és bár persze a mindenkori jelenből mindig úgy tekintenek az adott korra, mint „minden korok legjobbikára”, azonban a liberális demokráciák kora is csak egy a sok közül. A jelenleg univerzálisnak gondolt posztmodern liberális politikai paradigma – ilyen vagy olyan irányba, de – átalakul, a történelem folytatódik. Többek között a fent jelzett folyamatok hatására a hagyományos állam- és szuverenitásfelfogás összeütközésbe kerül az államközi és nem állami globális-föderális struktúrákkal, a nemzeti és regionális identitások a multikulturalizmussal, az emberi jogok polkorrekt kánonán alapuló liberális gondolati sémák a többség „populista” és/vagy az elitek „arisztokratikus” hatalmi formáival. Alternatívaként lehet, hogy a keresztény alapú demokrácia lesz a „mentsvár” a nyugati civilizáció számára.

Fenti számvetésből ha más nem is, legalább az kitűnik, hogy milyen lehetséges jövő vagy jövőalternatíva áll előttünk, és talán az is, hogy ez nem holmi sci-fi – hanem a nem is oly távoli jövő, megeshet, talán a holnapután. E változásokra nekünk, magyaroknak, Magyarországnak is készülnünk kell, hogy ha meg kell hozni a jó döntést, azt felkészülten tegyük. Segíts magadon, az Isten is megsegít, vagy ahogy az angol mondja: „Do the best, God will do the rest!” – azaz tedd meg a legjobbat, a többi már Isten dolga.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

Lapszám: