Mondják az érző szívű és rapid kereszténnyé vált liberálisok (most mindenki keresztény! Mindennap bérmálkoznak), hogy az emigránsok néhány hét vagy hónap után elfáradtak, s emiatt ostromolták meg idegesen déli határainkat. Van fizikai és lelki fáradtság. Bennünket magyarokat 1920 óta könyörtelenül fárasztanak. Fizikailag is, pszichikailag is. Mint horgász a horogra kapott nagyhalat. A vörös terror epizód volt csak, de arra jó, hogy előítéleteket tápláljon belénk a baloldalisággal szemben. Trianon után az anyaföldjükön nemzettestvéreink szenvedései, szolgaként, jogvesztettként gyötrődnek. Az 1920 után elüldözött, vagonokban lakó menekültek, nyomor, német megszállás, nyilas terror, Auschwitz, háborús bombázások, a „fölszabadítás” dzsingiszkáni borzalmai, koncepciós perek, kitelepítések, a műveletlen, buta söpredék, az egymást fölfaló és ezzel is közrettegést generáló kommunista kizsigerelés, a máig ható lelki terror, amely a fasisztázásban, antiszemitázásban, Európázásban, demokráciázásban tombol, most meg újabban cinikusan az EU-zásban aktuális éppen, mind-mind a társadalom lelki összezúzását célozza meg.

Raffinált, zseniális kínzó brigantik szorították présbe a magyar népet. Hol kiengednek, hol megszorítanak. Az abszurd trianoni béke után, amely kiszolgáltatta a soviniszta diktatúráknak az elszakított nemzetrészeket, náci majd az iszonyatos szovjet megszállás, gulágozással, asszonyok, lányok megerőszakolásával, szörnyű fertőző betegségek terjesztésével. Alig volt család, akinek tagját, barátját ne vitték volna Dachauba, család akinek asszonyát, lányát ne becstelenítették volna meg a fölszabadítók, férfi tagjait nyomorították volna Recskre, Gulágra, kaparták volna el bedrótozva az AVH temetőkben. Jegyrendszer, államosítások, – x-es osztály­idegenek és mindenki gyanús még ha párttag is. Mint a maró lúg, faltak fel mindent, ami a múltból valódi értékként megmaradt a háborús pusztítások ellenére, a módszeres gyalázkodás és lélekrombolás, kiváló elmék elüldözése és bebörtönzése hamis vádakkal és a csöngőfrász, a csöngőfrász, a csöngőfrász. Majd két csudálatos hét, győztes szabadságharc és leverése, kétszázezer fiatal elvesztése, halálos ítéletek, a besúgó rendszer megszervezése, nem eszmei, hanem megfélemlítési módszerekkel. Az agymosás, törpe kisebbség, aki magát a humanizmus és az antifasizmus élcsapatává nevezte ki és máig tör-zúz, darál lelkeket, emberi tudatot és nemzeti méltóságot. És 1989 a reménykedés éve, de a magyar politikusok – most ne részletezzük kik, de majdnem mind, szemünk láttára elkótyavetyélték az országot, azt is fölprédálták a „Kádár-rendszerből” ami jó volt, fokozva a nyomort, pártok egymás ellen marakodtak, ahelyett, hogy közös erővel iparkodtak volna jobbra fordítani nyomorú sorsunkat. És ismét csalódás. 1989 után még sújtóbb idők szakadtak ránk és az előző korszak táplálta hiénák szaggatják húsunkat, ha van még a csontjainkon egyáltalán. A nemzet, fölülkerekedve benne az életösztön, utolsó erőfeszítésével bürgebögyörőnyire zsugorította őket, de ekkor ránk tódult /és egész Európára/ a menekültáradat, s Európa megint magunkra hagyott. Belső árulóink tépik fölső bélnyílásaikat, okoskodnak de okosság nélkül, fanyalognak de jó ötlet nélkül és eszkalálják az ellenünk uszítást.

Fáradtak vagyunk, nagyon, elég volt, elég, és ha torkig elég lesz, mi is szét tudjuk tépni lelkünk kerítéseit, de akkor jaj nektek! Európa rajtatok sem segít.