Hajjá!

Sokáig nem vettem komolyan a focit. Nem a játékot, mert az ember kamaszkorában focizik, ugye – akik nem, azokból lesznek a könyvtárszobai metafizikusok –, hanem a sportág nemzetstratégiai jelentőségét. De most felül kell hogy bíráljam nézetemet. Egy barátom írta Szatmárnémetiből, a magyar–izlandi meccs estéjén:

„Óriási élmény volt a mai mérkőzés a Szatmári főtéren, de a mérkőzés lefújásával sem értek véget az élmények. A meccs végén újra bejátszották a Himnuszt, a hatalmas képernyőn pedig az árpádsávosokkal vonuló férfiak voltak láthatóak Justice for Hungary felirattal, majd Nagy-Magyarország és a szétszabdalt Magyarország térképe ugyanazzal a felirattal. És ez még csak a második meccs volt. Tudni kell, hogy a kivetítő a Prefektúra bejárata előtt van felállítva. Mindenki fényképet akart csinálni a téren látható egyetlen normális méretű zászlóval a kezében – azaz az enyémmel. (Azon kívül két-három kicsi lobogó volt összesen). A központtól hazáig kb. 25 percet gyalogoltam zászlóval a vállamon. Az úton egy aprócska kis szőke tünemény utánam kiáltotta: Hajjá Magyajojszág! Több lakásablakból kinéző szatmáriak pedig végig az úton a Ria, Ria, Hungáriával köszöntöttek. Majd elfeledtem: a meccs végén még odajött hozzám egy román polgár is, és akcentussal bár, de elég jó magyarsággal megkért, hogy adjam oda neki is a zászlót, hogy lobogtassa, ami meg is történt, hatalmas lendülettel Durdukás jutott eszembe, no meg a közösség és az összetartozás hatalmas ereje.”

A nemzeti kötődés gyerekekbe nevelését nem lehet túl korán kezdeni. Egy négyéves még nem tud semmit a Kossuth–Görgey-ellentétről, de nem is kell. Azt viszont már tudja mondani, hogy Hajjá Magyajojszág! Egy videót láttam, amit a Nemzeti Sport rögzített. A második mérkőzés előtt egy fiú a kamerák kereszttüzében kérte meg a barátnője kezét. Lehet persze mondani, hogy hatásvadász, de nem mindegy? Ha a házasságkötések számának növekedéséhez meg a születési mutatók gyarapodásához ez kell, akkor hajrá. Akarom mondani Hajjá!