Fut a szekér

Régi felfogásom, hogy előző munkahelyeiről nem ír az ember. Ha megteszik mások, mindig kellemetlenül érzem magam. Egyfajta tettenérés ez, akár az elmúlt szerelemé, amelyben volt jó és rossz, de végül balul végződött – a megélt történetet mégsem szolgáltatjuk ki másoknak. Szemérmesség, tisztesség, alapvető norma? Lényegtelen: ilyet nem csinálunk, kész.

Fotó: MTI, archív, illusztráció

Talán a Hír TV visszavételéről sem kellene írnom, hiszen – akárcsak a volt Magyar Nemzetnél – hajdani kollégák érintettek a sztoriban, de mégis megteszem. Nem a kibeszélés szándékával, hanem a tanulság végett.

Régóta ismerem a főszereplőket, egyiket-másikat lassan két és fél évtizede. Akadnak olyanok is, akik akkor kezdtek, amikor mi már szügyig gázoltunk a magyar újságírás viharos tengerében. A simicskista dezertőrök között akad mindenféle. És talán ez az a pont, elem, amelyről mindenki megfeledkezik. Hogy nem egynemű társaság, mint ahogyan mi, kormánypártiak sem tartozunk össze zsigerileg – a közös világlátás, az értékek, valamiféle jövőkép köt össze bennünket, ezek minden különbözőségünk ellenére egyaránt fontosak számunkra.

Nos, ha jobban megkapirgáljuk a felszínt, közös értékeket nem, közös érdekeket annál többet találunk abban a csapatban. Joggal kérdezi a tisztelt olvasó: nálunk nincsenek érdekek? A Demokrata újságíróinak, munkatársainak rosszul jön a jobboldali kormányzás? Erre csak egyet mondhatok. Szakmai pályafutásom nagyobb részét időarányosan még mindig az ellenzéki sajtóban töltöttem, egyszerűen azért, mert a polgári-nemzeti gondolat hívei hosszú időn át szamizdat körülmények között dolgoztak, nem voltak újságjaink, pláne televíziónk, rádiónk, és így tovább. Én, mi, akkor is ott álltunk, ahol most. Nem érdem, nem állapot, egyszerűen tény. És fontos körülmény annak megítélésére, hogy esetünkben az érték szülte az érdeket, vagy fordítva.

Mindazok, akik a G-nap után a nevüket, az arcukat és a tehetségüket (vagy tehetségtelenségüket) adták a Hír TV (és a Magyar Nemzet) fordulatához, százféle indokkal tették. Akad köztük jó szakújságíró, tisztességes ember, aki bármelyik lapban megbecsült munkatárs volna, számára teljesen közömbös a politikai irányvonal. Akad olyan, akinek a kezébe kell nyomni az anyagot, azt meg tudja írni, de önálló munkára alkalmatlan, örül, hogy valahol állása akadt, ha innen is kirúgják, vége a pályafutásának. Akad nagy tétben játszó okos gazember, hol itt, hol ott bukkan fel, mindenkivel igyekszik jóban lenni. Van közöttük naiv idealista, aki beszopja a függetlenségről szóló meséket. És van, volt olyan köztük, aki nem kellett a nemzeti sajtóban, valamiért kiszorult a fősodorból, és fájdalmaiért most az egész világon bosszút akar állni.

Sokan vannak, voltak ott, sokféle indokkal. Egyetlen fajtát nem találunk köztük: aki értékrendszer alapján tartozna közéjük. A Fideszen kívüli jobboldali sajtóban gyakorlatilag semmilyen étosz nincs, hacsak az a közkeletű tévedés nem, hogy – valamilyen megmagyarázhatatlan ok miatt – ők volnának az „eredeti” Fidesz. A legtöbben sértettek, mert nem kellettek máshol, vagy saját maguk beleköptek a levesükbe. Nem mások bántották meg őket, ők vannak rosszban saját magukkal. És – fájdalom kimondani – a legtöbben kialakulatlan, még mindig kereső személyiségek, nagy adag nyugtalansággal, anarchista hajlammal. Ezért van az, hogy sokan közülük leg­alább három-négyféle irányzathoz, csoportosuláshoz tartoztak eddigi szakmai életükben, és ez egyáltalán nem okozott bennük semmiféle törést. Egyszer váltani: abszolút normális, mindannyian tévedhetünk. Kétszer váltani: az illető keresgél, majd megnyugszik. Háromszor váltani: több mint gyanús. Négyszer: az illető szélkakas.

Tudom, mit beszélek. Ha most végigpörgetem a Hír TV-ből kiebrudalt arcokat, a legtöbben önmagukból indultak ki, és oda is tértek vissza. A főkolomposoknak, akik ma már nagyon csendesek, de a választások előtt leszámolást és bosszút lihegtek, egyszerűen rossz az emberi természetük. Akkor is az volt, amikor együtt dolgoztunk, az egyik lusta volt, a másik állandóan balhézott, a harmadik híreken kívül mást nem tudott írni – tisztelet a kivételnek. Folytassam? Felesleges. Most ott látom őket együtt, hihetetlen indulatokkal, gyűlölettel telve. Nem meglepő, hogy pont ők. A nyolcvan százalékukat előre írásba adtam volna, ha megkérdeznek. Vannak meglepő kivételek is, de a világ soha nem fehér-fekete, Júdás olykor érdekes és összetett személyiség.

Szerencsére a mi térfelünkön itt vannak a régiek. A barátok, a munkatársak, a cimborák és a kollégák. De vannak újak is, tehetséges fiatalok, tettre kész, vakmerő, világlátott, bátor újságírók, akiket ugyanúgy nem lehet megfélemlíteni, ahogyan mi is ellöktük magunktól a szőrös mancsokat a kilencvenes években, és dolgoztunk, egyre csak dolgoztunk, bízva a jobb jövőben.

Ez a lényeg, higgyék el. A többi csak porhintés. Ha valóban korszakváltás zajlik, akkor nagyon jó esélyünk van a jövő megnyerésére. Ezzel törődjünk, ezért dolgozzunk, aki pedig menet közben lepottyan a szekérről, kapaszkodjon vissza, nincs idő babusgatni az utasokat, nincs idő megállni, visszafordulni.

Lapszám: