Idézek az egyik legnépszerűbb és legkártékonyabb balliberális internetes oldalról. „Interjút közölt a német Freitag újság Esterházy Péter íróval, a beszélgetés során pedig szinte kizárólag Orbán Viktorról és a magyar közhangulatról kérdezték. Esterházy pedig nem volt rest válaszolni, már az első kérdésnél kifejtette, hogy a magyar sajtó korlátozva van, az Orbán-rendszer pedig káros Magyarországra nézve.”

Jó, jó, persze. Ez tudjuk. Ismerjük. Unjuk, ásítunk jó nagyot, már idegeskedni is lusták vagyunk. Szerintem már az is unja, aki ezt odahazudozza a mikrofonba. Kérdés, a német újságíró és a lap német olvasótábora vajon unja-e már?

Azért némi fészkelődés és állvakargatás után csak leírom – mert már ez is unalmas, ezt is sokszor leírta az ember –, hogy ha a sajtó korlátozva lenne, akkor egy ilyen közepes talentumú ember arrogáns marhaságait nem hozhatná le egy ilyen közismert uszító liberális portál. Sőt a közismert szélsőséges lap nem is létezhetne. Nyilvánvaló okokból. Egy rendszerben kizárólag úgy jöhetnek le olyan írások a sajtóban, hogy a „sajtó nem szabad”, ha a sajtó területén szabadság van.

Beszél még arról Esterházy, hogy mi, magyarok „örömmel sajnáltatjuk magunkat”, ami különös, mert ebben az országban nem Trianonról beszélnek napi rendszerességgel, és nem a magyarság fájó sebeinek állítanak emlékműveket, és nem a magyarság fájó sebeit tilos gúnyolni és kétségbe vonni.

A híres ember a Freitag újság riporterének még panaszkodott „amiatt, hogy évek óta már nem is hívják az állami tévébe vendégnek”.

Ezt a mondatot kétszer elolvastam. Nem hívják! Borzalom. Nem jutok szóhoz. Kérem tisztelettel, engem mikor hívtak? Elárulom: a büdös életben nem. (És egyik munkatársamat, barátomat vagy hasonlóan gondolkodó művész ismerősömet se.)

No, és itt el is érkeztünk írásom lényegéhez. A héten a városban sétálgatva betértem egy percre egy galériába. Nagy tisztelője vagyok a piktúrának, mármint, ami tényleg az, nem, amit ma annak hazudnak. Volt az egyik sarokban egy téglalap alakú izé (60 x 80 cm), amire fehér alapon kis pöszmétéket szórtak, úgy néztek ki, mint holmi apróra vagdicsolt újságpapírfecnik. Az alkotó valami gyanús belvárosi név, a kikiáltási ár pedig négy és fél millió. Lecsaptam egy arra sétáló ott dolgozóra, s kérdem:

– Elnézést, otthon van nekem egy kockás abroszom, amit a hétvégén leettem pacallal. Szép aszimmetrikus foltot hagyott a vásznon. Behozhatom ide? Én csak egymilliót kérek.

A modern önkifejezés-pártolók persze nem értik a viccet, és elzárkózott javaslatomtól.

Tettem egy különös észrevételt is. A kiállított képek árfekvése fordított arányban van a minőségükkel. Minél értelmetlenebb valami, annál több nulla van az árcédulára írva. Ellenben, ha egy kép egy kicsit is kezd valami szépséget hordozni, itt-ott felbukkan benne érték, valamennyire a normalitást képviseli, már a töredékét éri.

Az utca, hol sétáltam, arról híres, hogy Budapest galériáinak vagy fele ott található. Benne a két legjelentősebb, ami a „szakma” csúcsát jelenti. A szakma csúcsán levés azt jelenti, hogy a lapok tőlük kérnek interjút, rájuk hivatkoznak a művészeti folyóiratok, netes kalauzok, olykor tankönyvek is. Ott dől el, mi az érték, és mi a „futottak még” kategória. Nekik is köszönhető, hogy egy Anna Margit – XX. század eleji, tehetségtelen, minden rezdülésében az aberrációt képviselő mázolónő, akiről a nagy tekintélyű Lyka Károly a Művészet című folyóirat hasábjain a festő titulust is megtagadta volna – „név”, és a páratlan Romek Árpád a „futottak még”. Hogy egy Klie Zoltán „szárnyaló fantáziájú”, s a hihetetlen Margitay Tihamér – ki egyetlen a magyar festészet történetében, aki az iróniát, gúnyt és a humort beépítette munkásságába – pedig „giccs”. De érthető. Anna Margitot „üldözték” a 40-es években, Margitay ellenben a polgári Magyarországot szerette, ábrázolta és képviselte.

Az adott kerületben nem tudom, ki a polgármester. Nem néztem utána. De akármelyik párt színeiben nyert, a hivatalos művészetkritika ott tart, mint 1972-ben. Bocsánat, tévedek. Akkor csak a baloldaliságot várták el, de legalább az avantgárdnak kikiáltott üres semmitmondást kiseprűzték. Ma a baloldaliság maradt, csak bejött mellé a romboló káosz előtti leborulás.

Egy régi ismerősöm költő. Próbálkozott pár verset beadni irodalmi lapokba. Jól ír a Balázs, talán ez a baj vele. Volt, ahol megmondták: tegyen bele trágárságot, meg szabdalja szét a ritmust. Úgy leközlik. De ezekkel a szépen csengő mondatokkal, nemzeti kötődésű, értékben gondolkodó szellemiséggel nincs esélye. Nem mondom meg, melyik lapnál volt, és ott sem néztem meg, a kerületben ki nyerte a választásokat.

Feszegessem a filmipart? A rockfesztiválokat? A képregénykiadást? A sci-fi hazai helyzetét? (Igen, ma, Magyarországon, a sci-fi területén is kizárólag balliberális szemüvegen keresztül lehet nézni a világot, különben esélyed sincs, éppúgy, mint Nyugaton, ahol a Hugo-díjakat már kizárólag gen­der­propagandát hirdető utópiáknak adják.)

Esterházyval kezdtem. És az ő panaszáról a tévével. Nos, ha mi, itt a jobboldalon legalább azt betartanánk, hogy abba a pár médiumba, ahol mi vagyunk „uralmon”, legalább oda a saját embereinket hívnánk, s nem az ellenoldalnak tennénk gesztusokat, már jutnánk valahová. De komolyan csak akkor fogunk, ha megértjük, bár létfontosságú a politikában átvenni az uralmat, de önmagában ez kevés.

A tömeg az érzések, érzelmek révén befolyásolható, az pedig a kultúrával történik. És amíg ez nem történik meg, csak félsiker, hogy x kerületben ki nyerte az időközi választásokat.